Lehetne kezdeni ott, hogy mi a dolga a színháznak - de hát erre a legkönnyebb válaszolni manapság: bármi és minden. És hogy ne rögvest az (aktuál)politikai felvilágosításra és kiállásra gondoljon a kedves olvasó (mert én persze nem szűnök meg gondolni erre is, de most épp nem erre gondolok), gyorsan hozzáteszem, hogy világunk és ismereteink tágítása ugyancsak a színház eminens kötelességei közé tartozik. Akár arról, hogy mi is a színház.
Vagy arról, hogy hol a színház - ami persze összefügg ezzel. Díszes épületben, bársonyzsöllyék előtt, súlyos függöny mögött. Vagy pincében, padláson, gyárépületben, konténerben, előcsarnokban, árnyas ligetben, tóparton, vár tövében, elhagyott katonai bázison. Utcán, aluljáróban, tégláig visszabontott áruházban. Színház mindenhol van vagy lehet, ahol van nézője.
Még igazi nyári estén gyülekeztünk jó páran a Margit híd budai oldalánál a Rózsadombra felkúszó meredek Margit utca egyik kapuja előtt. Nagy bérház és földszintes régi ház között. A TÁP Színház csapata várt itt ránk, hogy mutasson nekünk egy helyet, ahol színház van. (Az alapötlet, beleértve a helyszínt is, Szakál Andreáé volt - az előadást Juhász Andrással, Gyenei Péterrel, valamint öt fiatal képző- és iparművész segítségével hozta létre aztán Vajdai Vilmos és a TÁP Színház - a szerk.) A kapu mögött se kapualj, se ház - természet adta kert, növényzet uralta romhalmaz. Ha volt is itt ház valaha - és tudjuk, hogy volt -, mára már nyoma sincs. Illetve: nyom nagyon is van. Erről szól a TÁP előadása, a nyomok megmutatásáról és többről. Színházi régészet.
Kalandos, fantasztikus hely. A bontási törmelék szinte beleolvadt a természetbe; benövi a természet, visszaköveteli magának, ami az övé volt egykor: téglát, lécet, cserepet. Mondanám: "lény nem lakta" hely ez, de nem igaz - most éppen a TÁP lakta be, előtte föltehetően hajléktalanok tanyáztak itt, hiszen van valami rendféleség, szervezettség a rendetlenségben, kitaposott ösvény, ágakból-lécekből barkácsolt lépcsőszerűség. Itt glédába rakva a kibontott, korhadt ablakkeretek, ott asztal és pad eszkábálva néhány gerendából, amott kis "tisztás" alakult puzzle-mód a csempedarabokból, oldalra halmozva kicsit törött vécé és nagyon törött mosdó, a fémek már eltűntek, alighanem továbbhasznosultak, az akció következményét sejthetjük tán az üvegcserepekben. Van tűzrakó hely - gondosan eltüntetve körülötte minden, ami tüzet foghatna -, van kis szakadékféleség, van fennsík: tágas. És a növényzet dús, vonzó, paradicsomi - a csúnyát, nem természetest alig látjuk, hiszen sötétedik gyorsan.
Gondolom, világos: fentebb színházi díszletet írtam le, egy színházi teret. Amely szinte tálcán kínálja, hogy rátaláljon a színház, rögtön azután, hogy rátalált valaki, akinek éles szeme van.
Még a kapu előtt, odakint az utcán alkalmi trubadúr énekel fájdalmas dalt a nő elvesztéséről - aztán odabent a homály ráerősít: a nő tényleg el van vesztve. Kevés nézőt - vagyis interaktív közreműködőt - engednek be egyszerre, így aztán a trubadúr mintegy végtelenített magnószalag, egyre csak sír a nő után odakint, miközben mi már idebent teázunk, és meghallgatjuk a történet fölvezetését. A narrátor amúgy annyira szűkszavú - illetve inkább szándékosan rejtélyes és mellébeszélő -, hogy legföljebb anynyit bírunk kikövetkeztetni a redundáns mondatokból, hogy itt valami Orfi keresi az ő Euridikéjét (nem egészen így hívják, az ő neve is torzított kissé). Elég is ennyi, hiszen a többit majd meglátjuk. (A szöveg termeiben amúgy sok a vendég: Schiller, Füst Milán és mások.)
Mérsékelt világítás mellett, óvatosan lépdelve-mászva indulunk Orfi nőjének a nyomába (Orfi odalent maradt, énekel egyre). Különféle installációk állják utunkat; mindjárt kezdetben egy húsdaráló, amely mögött egy fiatal lány azt ígéri: ha egy darab Abonett-szeletkére ráírjuk a legrosszabb emlékünket, ő azonnal és végleg megsemmisíti. És tényleg: látjuk, ahogy a daráló porrá zúzza, előtte a sötét föld meg benyeli azt a tényleg rossz emléket... A leírás persze szegényíti a miniprodukciót, amely voltaképpen egy effekt, belesimulva a környezetbe, a hangulatba, a félhomályos létezésbe - és mindjárt újra is teremti mindezt. Aztán dobozok, ócska bőröndök, régi játékok hevernek itt-ott szervezett rendben; használati utasítás diktálja, mi a teendő: kinyitni, belenézni, esetleg tekerni holmi fogantyút, és rögtön keletkezik valami, fény gyullad vagy épp elalszik, valami forog, képek vetülnek tenyérnyi háttérre, régi fotók, múltak darabkái - másé, de lehetne a miénk is. Lassan szakadozik a kezdeti csoport, le-lemaradnak, és alkalmazkodnak a nézők a hely szelleméhez: magányos, egyéni befogadásra termett színház ez. Egy váratlan kanyar után mintha az eltűnt-elhagyott nőt pillantanánk meg odalent, egy szakadék mélyén, hosszú fehér ruhában sétálva fel s alá, majd egy videoinstalláció üzen fájdalmas és elgondolkodtató monológban, fekete-fehérben. Egy másik kanyarban kis makett: lakónegyed, parányi égők - lehetne barátságos, mégis a személytelen egyformaság üzenete ez, a tér, ahol soha senkit nem lehet megtalálni.
Mikor felkaptatunk a kis domb tetejére - ki hitte volna, hogy az elegáns Rózsadomb rejti ezt a helyet, nyilván a telek aranyáron -, borral kínálnak, és a szomszéd ház tűzfalára óriási méretben vetítik a World Press Photo győztes felvételeit az ötvenes évektől napjainkig. Ez a végső teátrális akció aztán igazán markáns csattanóval zárja ezt a színházteremtő estét, amely voltaképp keletkezéstörténet, más szempontból szembeszegülés a pusztulással, megint más szempontból színházi dacreakció: csak azért is.
Margit utca 9., szeptember 18.
