Hát jó: akkor most elővesszük ezt a darabot, beterítjük vele az országot, hadd lássa mindenki, hová vezet Caligula fékevesztett zsarnoksága. Mert van még lépés azon is túl, ha valaki kinevezi kedvenc lovát szenátornak - igaz, nem sok.
Székely János tézisdrámája, a Caligula helytartója ebben az elmúlt évadban egyszer már megrengette a színházi világot; Kecskeméten (a Thália Színházzal közös előadásban) Bagó Bertalan rendezésében leginkább arról szólt, hogy Petronius helytartó tragikus vétséget követ el azzal, hogy gondolkodik. A gondolkodás ugyanis értéshez, megértéshez - de minimum ennek a vágyához - vezet, ami mindenképpen ellenjavallt egy diktátor magas rangú alattvalója esetében.
A nyáron Zsámbékon mutatták be a darabot - és a rendkívüli nézői igényekre való tekintettel játsszák is még szeptember 10-én és 11-én; hátha látja egy jószemű színigazgató is, aki befogadja a színházába - egy új, alkalmi csapat, a függetleneket tömörítő FÜGE és a zsámbéki bázis összefogásából létrejött VÁDLI nevű formáció előadásában. Jobb, ha megszokjuk, hogy szinte a semmiből bukkannak elő ilyenféle csoportok, mert valakik, úgy tűnik, rendíthetetlenül arról akarnak beszélni, amiben élünk. Ráadásul "most, de rögtön", amire sem a fogyatkozó alkalmas kőszínházak, sem a kőszínházi beépített rugalmatlanság nemigen ad lehetőséget.
Szikszai Rémusz a darabot afféle kulturális végtelenbe helyezte; akusztikusan Tom Waits zenéjéig, vizuálisan a willendorfi Vénusztól Giacomettiig húzódik az ív, jelezvén: a történelem tényleg ismétli önmagát, tarthatatlan állapotait kiváltképp. (Tán ezért is időszerű, amit Marczali Henrik a török hódoltságról mondott: "Ezek a tarthatatlan állapotok százötven évig tartottak.") A különféle konténerek tetejére pakolt (és könnyedén tovagördített) szobrokhoz képest egészen jelentéktelen az a dobozka, melynek tetején egy legföljebb tízcentis Caligula-bábu áll - ezért folyik ez a hatalmas, eget-földet megrendítő, emberek ezreinek életét veszélyeztető meccs. Ezért a kis vacakért, amelyre még a helytartó, Petronius is gyanakodva, olykor utálkozva néz, mert méretéhez nem illő jelentőségével megnyomorítja az életét.
És nemcsak az övét. Szikszai rendezésének egyik komoly érdeme, hogy a darab mellékszereplőinek életében is megmutatja a diktátor pusztító hatását: Lucius és Probus hiába igyekszik vakon és híven szolgálni a császárt, úgy válnak áldozataivá, hogy semmit nem követtek el ellene, sem tettben, sem gondolatban. Huszár Zsolt és Kovács Krisztián finom játékkal különböztetik el egymástól a két alattvalót, és noha súlyossá vált párbeszédükben épp csak felvillan a kétely és a gondolkodás veszélye, ennyi is bőven elég ahhoz, hogy belehaljanak. Akkor már tényleg jobb lett volna tenni valamit, értelmet adni a fölös halálnak...
A hosszan kitartott drámai csúcspontnak - teljesíteni kell Caligula parancsát, be kell vinni a szobrát a zsidók templomába akár erőszakkal is; illetve a zsidók temploma marad-e az építmény akkor, ha bekerül a szobor - megvan a maga középponti helye az előadásban. És van szorosan mellette egy másik, mondhatni, párhuzamos drámai csúcspont: a vitában Barakiás mozdíthatatlan-mozdulatlan álláspontja ütközik Petronius mozdíthatatlan-mozduló álláspontjával. Időbe telik az is, míg utóbbi megérti előbbi álláspontjának a lényegét: ha teljesíti a parancsot, a parancs nem teljesül, mert nem éri el célját. Barakiás voltaképpen elfogadja Petronius ítéletét - a parancsot teljesítenie kell -, vagyis érvelése a helytartó eszére és nem engedetlenségére apellál. Fodor Tamás - aki egy régi előadásban a helytartót játszotta - egyszerűen, hétköznapi beszédmodorban képviseli Barakiás álláspontját, s tán épp ezért ennyire drámai ez a képviselet: akár a zsidók tömeges halála árán is kitart saját igazsága mellett, mert másként egyszerűen nem tehet. Fodor játékában nyoma sincs sem az önfeláldozásra kész makacs kiállásnak, sem a tragikus hősiességnek - Barakiásé a biztos tudás, semmi más. A legerősebb parancs. Nagyszerű alakítás, és van neki nagyszerű párdarabja is: Petronius szerepében Nagypál Gábor. Ösztönösre-zsigerire vett játékában eleinte egyáltalán nem hajlik sem a vitára, sem a kompromisszumra (ami amúgy lehetetlen is: diktátorral szemben nincsen kompromisszum), csak a legkönnyebb-leggyorsabb megoldást keresi, mert szeretne túllenni az egészen. És marad zsigeri-ösztönös a játéka akkor is, amikor elgondolkodik - nemcsak Barakiás érvein, hanem saját, Caligulához fűződő viszonyán is. Ebben megsegíti őt Király Attila Decius követe, de sokkal inkább Barakiás érvei, személyisége, érzelmi-erkölcsi integritása - és Petronius bizony elveszett volna, ha nem jön Caligula pusztulásának híre. Micsoda mázli.
A zsámbéki hangár súlyos betonfalaival együtt szinte féltőn öleli körül az előadást. Papp Janó díszlete és Varga Járó Ilona jelmezei ugyancsak az időtlenség tágasságát mutatják. A végén kicsit forszírozottan borul össze mindenki mindenkivel, holt az élővel: értjük az üzenetet, de értjük akkor is, ha nincs.
Alattvalónak lenni rossz lehet.
Zsámbéki Színházi Bázis, július 9.
