A szegedi Dóm homlokzata lyukasan-romosan félig bedől a szegedi Dóm homlokzata elé - Horesnyi Balázs díszletének legfőbb eleme elmondja a lényeget: az idő háborús.
A Valahol Európában című musical országjáró körútján Szegedre érkezett, a Dóm térre, ahol Béres Attila rendezésében esténként négy-öt ezer embert kell elvarázsolnia.
Az előadásban szerepel majdnem hetven gyerek, jó szerek ők a varázslásban - s ha belegondolunk, hogy mit próbáltak össze a nyári melegben-hidegben, hogy hatásos képeket produkáljanak a rendező, valamint Tihanyi Ákos koreográfus segítségével, hát akkor levesszük összes kalapunkat: fantasztikus fegyelmezettséggel dolgoznak. Rohannak, másznak, gurulnak, dobognak le és föl - és persze a felnőtt statisztéria meg kórus is ezt csinálja, de hát ők nem gyerekek. Tihanyi Ákos koreográfiája leginkább tömegmozgatásból álló puzzle: előre, hátra, szét és össze, sokan, hogy hasson.
A Valahol Európában valamikor a háború legvégén játszódik: a hontalanná vált gyereksereg éhesen és árván kóborol, ez az alaphelyzet. Hogy bennük leképeződik az emberi faj megannyi változata, az természetes; hogy a túlélésért folytatott csoportos agresszió fenyegető és veszedelmes a békés és a háborúba ugyancsak belenyomorodott civil felnőtt lakosságra nézvést, az is természetes. A film annak idején számtalan emlékezetes részlettel-figurával gazdagította önnön legendáját - a musical pedig Dés László zenéje és kivált néhány slágerré lett dal révén hódította meg az országot.
A szegedi előadásban Béres Attila olyannyira a technikai, illetve a fizikai lebonyolítás flottságára, zökkenőmentességére, hatásosságára koncentrál, hogy az első részben szinte teljesen eltűnik a produkcióból a tartalom (még az a nem túl sok és nem túl bonyolult is), és a nagyszabású tömegjeleneteken kívül legföljebb az tűnik föl, hogy a színészek keményen küzdenek a helyszín adottságaival: át kell jönni a rivaldán, egészen a messzi-messzi utolsó sorig. Nincs figurateremtés, vagyis nincsenek neki finom eszközei; széles gesztusok vannak, és túlartikulált vagy érthetetlen beszéd.
Szőcs Artur és Tompos Kátya, a két kis finom kamaraszínész nehezen birkózik az adottságokkal, s bár igyekezetük töretlen, az obligát szerelmi szál nem lesz több obligát szerelmi szálnál. Keresztes Tamás közismert higanymozgása itt is szellemes és látványos, adagolja is bőven. Silló István jól tartja kézben az ő porcióját: a zenekar jól szól, a kórus ugyancsak, noha leginkább érthetetlenül.
De nem is ezekről akartam írni. Meg nem is arról, hogy az előadás eleinte unalmas, aztán vontatott, és egészében - minden jószándék ellenére persze - sovány. Miközben számos-számtalan jelenkori asszociáció kínálkozik, a rendező olyan sikeresen kerüli el a kényszeredett aktualizálást, hogy - az alább említendő kivételekkel - a jelentés is vele tűnik ki a képből.
Írni a kivételekről akarok. Arról, hogy még az első részben megjelenik - begördül egy teherautón - az Egyenruhás, és szól a falu elkeseredett népéhez, akiknek igen elege van már a gyerekek fosztogatásából, hiszen nekik maguknak is kevés van mindenből. Az Egyenruhást Alföldi Róbert játssza, aki - a második részben színre lépő Mácsai Pállal együtt - pontosan tudja, hogyan kell létezni és játszani egy ekkora színpadon, vagyis nem kell külön figyelmet szentelnie a technikai körülményeknek. Alföldi tisztje okos és empatikus: együtt érez a háborúban kivéreztetett néppel, és oly kedvesen, határozottan ígéri nekik a rendet, minden rossznak az ő jó végét, a nyugodt, békés közeljövőt, hogy - meggyőz bennünket. Vágyunk arra, amiről beszél, akarunk hinni neki, hiszen olyan szépen mondja. Alföldi játékában fikarcnyi reflektáltság, metakommunikatív avagy gesztikus kommentár nincsen: vonzóvá teszi számunkra a rendet, és mi vagyunk azok, akik szavait meghosszabbítjuk a máig. Legyen rend, legyen vége már a cirkusznak; védjük meg magunkat, bármi áron, bármilyen eszközzel. Mire rádöbbenünk, mire is vágyunk a szavai nyomán, ott leng a sok és nagy árpádsávos zászló, és a kedves ember már el is tűnt. Alföldi Egyenruhása ezután nagyjából sematikus helyzetekben bukkan fel, a színész nagyjából sablonos eszközöket használ - de ez a legelső megjelenés az előadás egyik, remélhetőleg nem elsikkadó csúcspontja: az észrevétlen, mi több: jóleső agymosás.
A másik kivétel Mácsai Pálé, aki az emberséges embert, Simon Pétert játssza; ő áll végül a gyerekek mellé, s mint egy mesehős, megmenti őket, megoldja a konfliktust. De nem ez az érdekes; Mácsainak ez gigaszínpadon is ujjgyakorlat. Hanem a filantróp mögött kirajzolódó művészsors tragédiája - nos, ez mély dolog, már ha valaki észreveszi ebben a zenebonában. A művész, aki leszámolt a művészettel, miközben semmi egyebet nem tart értékesnek az életében. A művész, aki engedelmesen "löki" ugyan a "zene kell" frázisát, de önmagából egy filantrópnál többet már nem bír kihozni soha többé. Egy művész, akinek felzabálták, elpusztították, kiirtották a művészetét - így aztán alig is ér valamit, hogy őt magát életben hagyták.
Ezt a két erős "beszédet" elhoztam magammal Szegedről.
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, augusztus 12.
