Nyolcvan évvel ezelőtt kezdte folytatásokban közölni a Magyarország című lap Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című regényét, amelyről az író azt mondta, "egy nagy emberi igazságtalanságot" kívánt jóvátenni vele. A "nagy emberi igazságtalanság" amúgy az ártatlanul megvádolt zsidókat érte - Solymosi Eszter rejtélyes eltűnéséről és föltehető haláláról ugyanis csak annyit tudott megállapítani a nyomozás és a bíróság, hogy nem a zsidók ölték meg, vagyis aligha folyatták a vérét a húsvéti pászkába.
Ez a hiedelem - melynek alapjául egy hitét és vallási közösségét elhagyó tizennégy éves fiú, bizonyos Scharf Móric hamis vallomása szolgált, amelyet hamar megcáfoltak - máig tartó masszív antiszemita legendává nőtte ki magát; hogy mást ne mondjak, az Új Színház frissen kinevezett intendánsa a kilencvenes évek elején népes és pártos csapattal koszorúzta szorgosan Tiszaeszlárban Solymosi Eszter sírját, lankadatlan dühvel ostorozva a gyilkos zsidókat. A máig eleven legendából valószínűleg épp ez, a legendává növés keltette föl Mundruczó Kornél érdeklődését, aki Bíró Yvette-tel Krúdy "kortörténeti regényének" alapján írta meg a Tiszaeszlári Solymosi Eszter című színdarabot, amelyet a hannoveri Staatsschauspielben mutattak be, és most a Trafóba hozták vendégjátékra. Vagyis nem a krimi maga, hanem a lélektani környezet izgatta elsősorban: az, ahogy megképződik a vérvád, ahogy reagálnak a zsidók, ahogy gyökeret ereszt a faluközösségben a gyűlölet, és burjánzik országossá nőve, több mint egy évszázadon át egészen máig.
Ágh Márton díszlete hipernaturalista, mintha filmhez készült volna: a vastag falú falusi ház a parányi ablakokkal a bezárkózás életformáját mutatja, mellette düledező fészer, a tetején kakas; az udvart fekete föld borítja, amelyet sárrá dagaszt a folytonos eső, a néhány csenevész fa inkább sivár, semmint életerős. Az udvar közepén csónak, erre-arra hálók, szákok - nem messze a Tisza.
És nemcsak a látvány idéz filmes atmoszférát, hanem a játék ritmusa is: hosszú és lassú képek váltakoznak néhány drámai jelenettel. A képek leginkább feelingre járnak: sötét, homályos, kitapinthatatlan világ ez, amelyben elég zavarosan közlekednek a figurák, a történet kulcsszereplői: a három kaftános zsidó férfi, köztük Schwartz Salamon, aki egy ponton inkább magára vállalja a gyilkosságot, csak legyen vége már a kínzásoknak, Scharf József templomszolga, aztán az ő felesége, aki csak mostohaanyja a fiának, Scharf Móricnak; Solymosi Eszter párkaszerű, feketébe burkolózó anyja, "nody Géza, a vérvád kitervelője, Péczely, egy cselédje - és hát Solymosi Eszter, aki ugyan már a darab kezdetén halott, de teljes lényében és fehér ruhájában kísért mindvégig.
És nemcsak kísért, de bohókás viszonyba bonyolódik a fiatal Scharf Móriccal, aki éppen kiugrani készül zsidóságából, és ezért hajlandó a hamis tanúvallomásra is. Együtt éneklik a Happy togethert, közvetlenül a zsidó asszony pészahi éneke után - a fiatalok duettje amúgy bent, a házban, az ágyban hangzik el, amit mi odakint a vetítővászonként funkcionáló száradó lepedőn látunk, egészen közelről. Ugyanitt látjuk, amint a mostohaanya rapid szerelmi együttlétet celebrál a mostohafiával, és ugyancsak bent történik a legvéresebb jelenet: amikor a dúvad "nody levágatja az egyik zsidó fülét (ezt szerencsére nem mutatja a kamera).
Kint és bent, színház és film: Mundruczó szokásos dichotómiája, amelynek kivitelezése ugyancsak szokásosan perfekt. Akárcsak a színészek, akik hibátlanul mozognak mindkét kifejezési formában és mindkét térben, és alázatosan hozzák a figurát - olyikat a maga monoton zártságában; összekötött kézzel-lábbal tipegő zsidók, de amikor a pészahot ünneplik, az éjszakát, ami valamiért más, mint a többi, akkor mégsem a félelem, hanem a hit bizonyossága és biztonsága sugárzik belőlük. Solymosi Eszter pedig - tényleg mint egy kísértet - nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is bejátssza a teret: otthon van a padlásablakban, ahonnan szappanbuborékot ereget, vagy a tetőn, ahonnan érdeklődve figyeli az alant folyó eseményeket. Néha belép a történetbe - élve vagy halva -, néha kilép belőle, vagy átlép a "másik táborba", ha a zsidó nőről lehámozva a ruhát, maga ölti föl azt.
Zavarosságnak látszik, és az is. Megint az történt, hogy inkább a hatás van megírva, semmint az odavezető út: a darab. Ami rendezve van ugyan, de összerendezve nincs, ezért aztán az ember könnyen föladja a túlságosan nehéz együtt haladást, és menthetetlenül belehullik az unalomba.
Mert miközben világos, hogy Mundruczót a téveszmék, tévhitek megképződése, valamint a belőlük kinövő gyilkos szenvedély érdekli igazán, hiányzik az ennek testet adó, mondható-játszható matéria. Mundruczó Kornél és Bíró Yvette együttműködése akkor teljesedne ki igazán, ha megtalálnák a saját írójukat. Azt, aki már a Nehéz istennek lenni című produkciójukból is olyan fájón hiányzott, és azt, aki olyan flottul és tökéletesen megvolt A jégben.
Trafó, október 10.
