Csont András

Budapest koncertélete roppant egyoldalú, ha fesztivál, akkor világvárosi, egyébként pedig eléggé szürke, hétszámra nem lelünk egy értelmes hangversenyt. A mostani seregszámlára nem panaszkodhatunk, világsztárok adták egymásnak a hangszereket, és e csillagok nem másodlagos frissességűek, némelyikük éppen most jár pályája zenitjén. Ilyen Pierre-Laurent Aimard, az 1957-ben Lyonban született francia zongorista. Lemezei alapján (lásd Magyar Narancs, 2003. március 20.) minden okom megvolt rá, hogy fölfokozott várakozással üljek be szólóestjére (MTA Díszterem, március 26.). Nem csalódtam, sőt. Aimard valami félelmetes lendülettel és elszántsággal vetette bele magát a zenébe, megint bebizonyítva, hogy csak az ilyen hőfokú interpretációnak van értelme, minden más fecsegés.

Végre elérhető CD-n is a Juilliard String Quartet 1963-ban készült legendás felvétele. Akik nemrég láthatták Budapesten őket, kissé rezignáltan állapíthatták meg, hogy felettük sem múlt el nyomtalanul az idő (lásd MaNcs, 2002. október 10.). De ezt a Bartók-bejátszást még erejük teljében készítették, ráadásul az első hegedűs posztján az a Robert Mann ült, aki majdnem öt évtizeden át meghatározó alakja volt az együttesnek. (Mellette Isidore Cohen második hegedűn, Raphael Hillyer brácsán, Claus Adam csellón játszik.)

ADecca új sorozatában (The Compact Opera Collection) két újra kiadott felvétel fekszik Recenzens asztalán. Az eddig megjelent darabok alapján nehezen állítható, hogy lenne valamiféle koncepciója a szériának, ugyanakkor ennek az ellenkezőjét is nehéz bebizonyítani. Nem tetszik, hogy a szövegkönyveket csak a számítógépünkbe helyezett CD-n tudjuk búvárolni. De a lényeg: elérhető áron lehet most merengeni az operai múltak ütemén.

Köztudott Ligeti György (1923) és Karlheinz Stockhausen (1928) hajdani baráti kapcsolata. Hiteles és kevésbé hihető anekdoták szólnak a Magyarországon élő Ligeti rajongásáról Stockhausen iránt, melyben a Stockhausennel akkor már levelező magyar zeneszerző odáig ment, hogy 1956 novemberében, mit sem törődve a szovjet ágyúzással, felszökött a pincéből, hogy meghallgassa a német mester Gesang der Jünglinge című új művét a kölni rádióban. Mi sem természetesebb tehát, hogy 1957-ben egy bécsi kitérő után a Kölnben élő Stockhausenhez vezetett az ifjú disszidens útja. A vonatról leszállva az éhhalál szélén álló Ligeti állítólag minden ételt elutasított, aztán elájult, és huszonnégy órát aludt a kényelmes kölni lakásban, hogy fölébredve - továbbra is étlen-szomjan - azonnal többórás előadást tartson új zenei elképzeléseiről az elképedt németnek. Mindezek után visszaájult, és aludt újabb huszonnégy órán át. Ligeti egy 1979-es, Várnai Péterrel folytatott beszélgetésben már némi iróniával emlékszik minderre: "Stockhausen végtelenül kedves volt hozzám, nála laktam hat hétig, de ő már akkor is a fellegek közt lebegett, a világ legnagyobb zeneszerzőjének tartotta magát." E félbe-szerbe maradt barátság persze akkor ért tökéletes véget, amikor Stockhausen emlékezetes, az életet és a művészetet romantikusan összezagyváló kijelentésére, miszerint a szeptember 11-i terrorakció a világ legnagyobb műalkotása, Ligeti azt válaszolta, hogy egykori mentora végleg megérett az elmeosztályra.

Az EMI Rouge et Noir elnevezésű, viszonylag olcsó sorozatában most jelent meg a két CD-t tartalmazó válogatás Szvjatoszlav Richter felvételeiből. Az első lemezen Beethoven-szonáták, a másodikon Schubert-, illetve Schumann-művek hallhatók. Kötelező olvasmány.

A Bécsi Ünnepi Hetek rendezvénysorozatában előkelő helyet kaptak jelentős magyar zeneszerzőink. Recenzens két eseményen lehetett ott a Theater an der Wienben: május 28-án az Eötvös-Ligeti-Kurtág elnevezésű koncerten, a következő nap pedig Eötvös Péter Három nővér című operájának előadásán.

Yehudi Menuhin és Louis Kentner (azaz hazánkfia, Kentner Lajos) a negyvenes években lettek sógorok, amikor Diana és Griselda Gould személyében egy angol testvérpárt vettek feleségül. Az ötvenes évek elején rendszeresen léptek fel együtt. Amikor 1952 februárjában a londoni Abbey Road stúdióban belekezdtek első Beethoven-felvételükbe, még nem tudták, hogy a terv teljes megvalósítása éveket vesz majd igénybe - az utolsó bejátszásra 1956-ban került sor.

Mindenki ismeri a szellemes Goethe-szösszenetet: a vonóskvartett négy eszes ember beszélgetése. Január 25-én nemcsak a műfajra, de az előadókra is igaznak bizonyult a legnagyobb német aforizmája. A szenvedélyek nem uralták el agyukat, végig diszciplináltan muzsikáltak, ennek összes előnyével, de persze hátrányával is.

Nikolaus Harnoncourt, aki az ötvenes években az úgynevezett korhű előadásokkal vált előbb hírhedtté, majd világhírűvé, feltehetően e világhír nyomása alatt (nem elhanyagolhatóan az ő felvételeiben üzleti sikert remélő lemezcégek pressziójától) a nyolcvanas évek elejétől egyre inkább birtokába vette a repertoár Beethoven utáni részét is. Harnoncourt Schumannt, Brucknert, Bartókot dirigált, sokak szerint vitathatóan; tavaly ő vezette a híres bécsi újévi koncertet; és most elkészítette első Verdi-operafelvételét. Az Aida azonban még a legelvakultabb Harnoncourt-rajongóknak is csalódást okozhat.

Az 1931-ben a Tatár Autonóm Köztársaság Csisztopol nevű városkájában született Sofia Gubaidulina sajnos meglehetősen ismeretlennek számít hazánkban, noha

Az 1941-ben Nápolyban született Riccardo Muti változatos műsort kínált a milánói Scala zenekarának koncertjén. Elsőként A végzet hatalma nyitányát játszották, a Verdi-darab után Sztravinszkij A tündér csókja című szvitje következett, szünet után pedig Schubert nagy C-dúr szimfóniáját adták elő a korántsem zsúfolásig megtelt teremben. Utóbbi tény kissé mellbe vágta a Recenzenst, aki kéthetes közelharc után csak fizető jeggyel tudott beférni a terembe, és látva az üres székeket, esze ágában sem volt helyet foglalni ott - az utolsó sorban -, ahová négyezres bilétája szólt.

Két fontos koncerttel nyitott az idei hangversenyévad: 21-én a Fesztiválzenekar játszott, 24-én pedig Kocsis Zoltán vezényletével nagy riválisuk, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar adott koncertet a Zeneakadémia nagytermében.