A Bécsi Ünnepi Hetek rendezvénysorozatában előkelő helyet kaptak jelentős magyar zeneszerzőink. Recenzens két eseményen lehetett ott a Theater an der Wienben: május 28-án az Eötvös-Ligeti-Kurtág elnevezésű koncerten, a következő nap pedig Eötvös Péter Három nővér című operájának előadásán.Az első élmény megérkezésem délutánján ért: "törzshelyemen", a Sperl kávéházban föltűnt Ligeti György, bottal, tarka pulóverben, neonszínű tornacipőben. Egy kopott ballonnal kiegészítve aztán ugyanebben a mezben jelent meg az esti koncerten. Hát igen, Ligeti sosem kedvelte a protokollt, jóllehet az estét voltaképpen a születésnapja alkalmából rendezték: 1923. május 23-án látta meg a napvilágot Dicsőszentmártonban.
A nézőtéren sem az ünnepi hangulat uralkodott, nyakkendőt elvétve látni; feltűnt a sok szakmabeli magyar, az osztrákok külsőre meg pontosan úgy festettek, mint az itthoni sznobjaink jobbjai (copyright: Tandori), tekintetükben ott tüzelt a kérlelhetetlen bennfentesség. És a szünetben kifülelt beszélgetésekből rájöhettem, tényleg ismerik nagyszerű magyarjainkat.
Az első számként Eötvös Péter Triangulum elnevezésű darabja hangzott el, melynek alcíme nagyjából kijelöli a formálás irányát: "akciók egy kreatív ütősre és huszonhét hangszerre". A kreatív ütőhangszeres szerepét az Amadinda frontembere, Rácz Zoltán játszotta, kezében a triangulummal jelent meg, és hangszerével mintegy kiütötte Eötvöst a karmesteri pulpitusról, aki aztán a zenekar soraiban foglalt helyet. Ettől kezdve az ütőhangszeres Rácz irányította a zenét, ő szabta meg a belépések rendjét, a hangok magasságát stb. Hogy hogyan, azt most nincs hely részletezni. Egyszóval az aleatória és a performance keveréke ez a roppant szellemes darab, mely Klenyán Csaba frenetikus klarinétszólójával zárult.
Utána Kurtág György és felesége, Kurtág Márta játszottak a nagy zeneszerző Játékok sorozatcímet viselő zongoradarabjaiból. Aztán a régóta Franciaországban élő ifj. Kurtág György lépett a pódiumra, hogy szintetizátoron előadja a The Hollow of The Deep Sea Wave című darabját.
Harmadikként id. Kurtág György és fia közösen írt kompozíciója következett: Párbeszéd vonósnégyesre és szintetizátorra. Szép és ihletett zene (maga a kvartett eltéveszthetetlenül Kurtág sen. stílusában szólt), ám a nyers, félig-meddig
feltehetően improvizált
szintetizátorszólam óhatatlanul is lerontotta a költői hatást. Persze lehet, hogy ez volt a cél. Kurtág sen. a következő szavakat írta ajánlásként a műsorfüzetbe: "A zene, amit hallani fognak, két, roppantul különböző és egészen más utakon járó individuum zenéje, akik sok éve kísérleteznek, hogy valódi párbeszédet alakítsanak ki egymás közt. E cél elérését - tán mondanom sem kell - inkább megnehezíti, semmint megkönnyíti a körülmény, hogy ez esetben apáról és fiúról van szó." Komoly és átgondolt szavak. Mostanában sok szó esik a magyar kultúrában az apa és a fiú közti kapcsolatokról. Kurtágék föllépése tanulságos adalékul szolgált, hiszen itt az apa - lévén zseni - akarva-akaratlanul is gátja lehet a hasonló pályára lépett tehetséges fiú fejlődésének. Küzdelem ez, melynek egyik lecsapódása volt e fellépés.
És valami hasonlót láttunk a koncert második részében, ezúttal Ligeti György fia lépett fel zeneszerzőként. Ám a különbség már abban is lemérhető, hogy ő nem apja keresztnevét viseli, Ligeti jun. a Lukas névre hallgat. Az Amadinda remek előadásában két ütőhangszeres művet hallottunk tőle, melyek persze nem tagadhatják meg a zseni apa hatását, a fiúnál is az úgynevezett "inherens patternek"-ről volt szó, az afrikai, poliritmikus zene roppant befolyásáról. Mégis, egészében az a benyomás támadhatott, hogy a két Ligeti kapcsolatát kevés felhő árnyékolja. Maga Ligeti jun. vidám jelenség, szaloncukorpapír színű ingében mosolyogva fogadta a tapsokat.
Zárószámként a Budapesten, Kurtág születésnapján tavaly már hallott Ligeti-mű hangzott el: Síppal-dobbal. Meláth Andrea adta elő szenvedélyesen, sok humorral ezt a Weöres Sándor verseire komponált, hihetetlenül szellemes dalciklust. Az öreg Ligeti nem ment ki a színpadra meghajolni, tarka pulóverében az egyik sor közepén felállva, meghatott arccal fogadta a sok hurrát.
Május 29-én került sor az Eötvös-opera előadására. A bécsiek úgy döntöttek, az egyszerűség kedvéért átveszik a lyoni ősbemutató rendezését (Ushio Agamatsu munkája) és majdnem teljes szereplőgárdáját. Bölcs húzás volt. Mert noha a darab a világ szinte összes jelentős színpadán megjelent (az egykor jelentős budapestin is), feltehetően ez a rendezés, világítás, díszlet, énekesgárda az etalon. Eötvös egészen zseniális módon felépített operája radikális megoldást talált az úgynevezett irodalmi opera problémájára. Számára Csehov szövege, dramaturgiája mindössze kiindulópont volt,
felrobbantotta a darabot,
hogy aztán a végére a maga rendje szerint rakja össze ismét. Nem felvonásokat látunk, hanem "szekvenciákat", melyek más és más szemszögből mesélik el az alapcselekményt. A három szekvencia elé egy Prológust illesztett a zeneszerző, az eredeti darabban a legvégén szerepel ez a szöveg, a párbaj után, amikor a három nővér egy közös nagy monológban panaszolja föl keserű sorsát. Eötvös teremtőerejét dicséri, hogy három kontratenorra, azaz három férfiénekesre bízza a három nővér szerepét, ezzel garantálja a stilizálást, az elidegenítést. És ezzel egyben azt is biztosítja, hogy megvalósuljon Csehov eredeti elképzelése, aki konzekvensen komédiának nevezte darabjait. A három énekes (Alain Aubin, Lawrence Zazzo, Oleg Riabets) hihetetlen intenzitással játszik és énekel, méltó társuk a negyedik kontratenor, a színes bőrű Gary Boyce Natasa szerepében. Mindenképpen kiemelendő még Andrej szerepében Albert Schagidullin, valamint a Doktort félelmetesen groteszk humorral adó Peter Hall. Két zenekar működött közre, elöl a bécsi Klangfiorum (Eötvös Péter vezényletével), valamint a színfalak mögött a szombathelyi Savaria együttes, őket Tihanyi László dirigálta. Nagy előadás, katartikus este. Méltó rá, hogy lefekvés előtt megigyunk még egy pohár bort a Sperlben.
Csont András
