Yehudi Menuhin és Louis Kentner (azaz hazánkfia, Kentner Lajos) a negyvenes években lettek sógorok, amikor Diana és Griselda Gould személyében egy angol testvérpárt vettek feleségül. Az ötvenes évek elején rendszeresen léptek fel együtt. Amikor 1952 februárjában a londoni Abbey Road stúdióban belekezdtek első Beethoven-felvételükbe, még nem tudták, hogy a terv teljes megvalósítása éveket vesz majd igénybe - az utolsó bejátszásra 1956-ban került sor.

Yehudi Menuhin és Louis Kentner (azaz hazánkfia, Kentner Lajos) a negyvenes években lettek sógorok, amikor Diana és Griselda Gould személyében egy angol testvérpárt vettek feleségül. Az ötvenes évek elején rendszeresen léptek fel együtt. Amikor 1952 februárjában a londoni Abbey Road stúdióban belekezdtek első Beethoven-felvételükbe, még nem tudták, hogy a terv teljes megvalósítása éveket vesz majd igénybe - az utolsó bejátszásra 1956-ban került sor.

Beethoven hegedű-zongora szonátái 1945 előtt nem tartoztak a népszerű kamaraművek közé, a Kreutzer és a Tavaszi kivételével a hegedűsök csak ritkán tartották őket repertoárjukon. Hegedűsökről kell beszélnünk, mert noha a maga korában Beethoven obligát hegedűkísérettel ellátott zongoraszonátáknak tekintette őket, a nagy hegedűvirtuózok megjelenésekor megfordult a sorrend, egyre inkább a zongoraszólamot tekintették kíséretnek. Sok időbe telt, míg kiderült: előadó és közönség is akkor jár a legjobban, ha egyenlők párbeszédeként fogja fel e műveket. Menuhin és Kentner felvételei sokat tettek annak érdekében, hogy e felfogás jusson diadalra.

Persze a sztár Menuhin, de a lemez inkább egyenlők párbeszéde. Noha Menuhin nem játszik gáncsolhatatlanul, olykor disztonál, tempóérzéke néha cserbenhagyja, siet vagy késik, hegedűje furcsa mellékzörejeket hallat. De mit számít ez mondjuk a c-moll szonáta félelmetes tüzéhez mérve, ugyan kit érdekelhet ez, ha beleveti magát a zárótétel száguldásába?! Megint bebizonyosodik, hogy a "régiek" előadását nem a technikai makulátlanság teszi varázslatossá.

Kentner és Menuhin remekül megértik egymást. Talán Kentner humora az, ami jót tesz a némiképp érzelmesebb Menuhinnak. Földönjáró humor ez, van benne valami fölényes derű, amely a scherzo tételekben különösen szívderítő. Általában is fölényesen játszik, partneréhez hasonlóan a technikai dolgokból ő sem csinál különösebb problémát. Ami a másik oldalon persze hozadék, a ma megszokott neutrális perfekció, a "tökély barbarizmusa" (Adorno) helyett a lehető legelevenebb hangzást kapjuk; a felvételek élnek, mintha látnánk a játékosokat. Látjuk, amint megbeszélnek egy frázist, látjuk, ahogy egymásra néznek, összevillantják szemüket egy nehezebb belépésnél, látjuk a kávészünetek közben, amint beszélgetnek, talán valami tökéletesen banális dologról.

E kurta beszámolóban csak a legemlékezetesebb pillanatokat szeretném kiemelni. Mindenekelőtt a lassú tételek olykor éteri tisztaságát, eszköztelen költészetét, egyszerűségét. Felejthetetlen az op. 12 A-dúr szonáta a-moll lassúja, két nagyon törékeny lény intim felelgetése, vagy a nagy c-moll szonáta Asz-dúr drámája. Menuhin és Kentner közös muzsikálása maga a megtestesült ártatlanság, reggeli derű, miként a kései op. 96-os szonáta komorabb, adagio espressivo második tételében.

A c-moll szonáta egészében is bámulatosra sikerült, a mű félelmetes hangulati szélsőségeit, a legvadabb groteszkségtől a legátszellemültebb metafizikáig terjedő érzelmi skáláját ritkán hallani ilyen elemi erővel. Mindvégig érezni, hogy a zene nagyobb, mint az előadók, akik pontosan tudatában vannak ennek, ugyanakkor azt is pontosan tudják, ezt az őket legyűrő nagyságot csak ők mutathatják meg. Akkor hát nem is gyűrte le őket semmi - a nagy előadóművészet egyik furcsa csodája ez.

Csont András

(EMI Références, 7243 5 74804 2)