Koncert: Biztos középszer (Riccardo Muti a Kongresszusi Központban)

szerző
Csont András
publikálva
2001/41. (10. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az 1941-ben Nápolyban született Riccardo Muti változatos műsort kínált a milánói Scala zenekarának koncertjén. Elsőként A végzet hatalma nyitányát játszották, a Verdi-darab után Sztravinszkij A tündér csókja című szvitje következett, szünet után pedig Schubert nagy C-dúr szimfóniáját adták elő a korántsem zsúfolásig megtelt teremben. Utóbbi tény kissé mellbe vágta a Recenzenst, aki kéthetes közelharc után csak fizető jeggyel tudott beférni a terembe, és látva az üres székeket, esze ágában sem volt helyet foglalni ott - az utolsó sorban -, ahová négyezres bilétája szólt.

Az 1941-ben Nápolyban született Riccardo Muti változatos műsort kínált a milánói Scala zenekarának koncertjén. Elsőként A végzet hatalma nyitányát játszották, a Verdi-darab után Sztravinszkij A tündér csókja című szvitje következett, szünet után pedig Schubert nagy C-dúr szimfóniáját adták elő a korántsem zsúfolásig megtelt teremben. Utóbbi tény kissé mellbe vágta a Recenzenst, aki kéthetes közelharc után csak fizető jeggyel tudott beférni a terembe, és látva az üres székeket, esze ágában sem volt helyet foglalni ott - az utolsó sorban -, ahová négyezres bilétája szólt. Valami bűzlik a jegyelosztás körül... Avilághírű olasz pálcamestertől - külseje (szénfekete, feltehetően festett, zsenisen vállra omló haj, szoknyahullató olívatekintet), valamint a vele készült filmfelvételek alapján - Rec. amolyan teátrális gesztusokat halmozó, égbe vetett szemű, a kamerára kacsintó dirigálást várt. Ehhez képest roppant mértéktartóan, mondhatni hanyag eleganciával mozgott a pódiumon; olykor csak az ütemezésre szorítkozott, vagy még arra sem: egyszerűen leengedte karját, és hagyta, hadd muzsikáljon a zenekar. A mára vészterhesen megsokasodott álmisztikusok korában fölöttébb rokonszenves magatartás ez. Nyilvánvaló, hogy

Muti megbízik muzsikusaiban,

remekül ismerik egymást, ami nem csoda, hiszen évtizedek óta lépnek fel együtt. És a zenekar meg is hálálja e bizalmat: nemigen hibáznak, nem esnek szét, tisztán intonálnak, igaz, vadabb zenei gesztusokra, kifejezőbb kitörésekre sem ragadtatják magukat; jól karbantartott csapat, melynek tagjai megfelelő, kivételes esetekben megkapó, de egészében csak másodlagos frissességű koncertet adtak október 5-én.

Maga a műsor tökéletesen összefüggéstelennek látszik, talán azt hivatott demonstrálni, mi mindent tud Muti és az orkesztra: Poloniusszal szólva, a bécsi klasszika nem elég könnyű, a klasszikus modern nem elég nehéz nekik. Tehát látszólag sokféle stílusban, valójában persze mégis csupán egyben járatosak igazán, az olasz romantikus vagy bel canto opera világában. Ez a ráadásból, Bellini Normájának nyitányából derült ki tökéletesen: látva a sikert, ekkor végre fölszabadultan, tőrőlmetszett olasz cantabile hangon muzsikáltak, Muti is elengedte magát, pálcája nagy íveket írt le, ledobta önként felöltött kényszerzubbonyát, előjöttek a tévémuzsikus gesztusai. Különös módon mindebből alig láttunk valamit a Verdi-nyitány előadásakor. Mintha szorongott volna a csapat, és Rec. ezt még fokozottabban érezte a Sztravinszkij-divertimento hallatán. Itt persze minden ok megvan a drukkolásra, a partitúra különösen ritmikai szempontból roppant kényes és bonyolult, elég egyetlen apró hiba, és menthetetlenül szétesik az egész. Az összes zenész feje nyakig a kottában, mindenki vadul számol, az ujjbögyökben ott bizsereg a páni félelem, az agyakban pedig a kívánság: "Csak ezen az ütemen legyünk túl!" Így esett, hogy a vezérkönyv hihetetlen ritmikai gazdagságából, színorgiájából, megkapó költészetéből szinte semmit sem sikerült érzékeltetniük. Nem hibáztak, nem csináltak gikszert, de nem is muzsikáltak a zenészek, játékukból bántóan hiányzott a plaszticitás, a pregnáns intonáció. Ami fölöttébb meglepő, hiszen Mutival az élen ugyanez az együttes remek lemezfelvételt csinált ebből a műből. Most inkább amolyan rögzített próbarészletnek tűnt az előadás, hiányzott belőle az összhangzó értelem; Muti előszedte a mozaikkockákat, de a kép kirakásával már adós maradt. Rec. fülében olyannak tetszett ez az interpretáció, akár az abszolútérték-függvény:

diszkrét pontok halmaza

Rec. azzal a reménnyel vonult ki a szünetre, hogy a második rész ennél csak izgalmasabb lehet.

Úgy lett. A klasszikus korszak egyik legnagyobb terjedelmű és szellemi súlyú műve, Franz Schubert 1825-26-ban írt, később Ferdinand nevű öccse padlásán megtalált és Mendelssohn által csak 1839-ben bemutatott szimfóniája jelentette az este csúcspontját. Pedig a valódi talján lángok, szenvedélyes kitörések ezúttal is elmaradtak, és az első tétel kimondottan unalmasra sikerült. A szimfóniával kapcsolatban állandóan idézett Schumann-mondásból ("mennyei hosszúság") ezúttal csak a hosszúságot éreztük. Erről feltehetően a fénytelenül intonáló, kissé tempótlan vonóskar tehet: leginkább ők hajlamosak a "sleppelésre"; továbbá az, hogy Muti adós maradt a belső szólamok szemléletes kidolgozásával. A második tétel is amolyan slampos vontatottsággal kezdődött: az oboákon kivirágzó, pontozott témából hiányzott bármiféle táncosság, játékosság. Később kiderült, hogy ez a lassúság, ez a táncmentesség egyfajta - noha tökéletlenül kivitelezett - koncepció eredménye: Muti indulónál, táncnál mélyebbnek véli ezt a zenét - joggal. És ekkor, különösen az F-dúr közjátékában olykor egészen gyönyörű pillanatokat élhettünk át, a zenészek elkezdtek muzsikálni. A második epizód háromszoros forte szűkített szeptimakkordjai után nagy csend támad a zenében, és dermedt csend uralkodott a teremben is: a zenekarnak először és sajnos utoljára ezen az estén - sikerült a

székhez szögeznie a hallgatókat

Tüzesen vágott be a Scherzo, és Muti a negyedik tételben olyan elánnal indította el a zenekart, hogy Rec. már abban reménykedett, a sok gátlásos körülményeskedés után mégis eljuthatunk valamiféle csúcspontig. Ám a végső kisülés elmaradt, a roppant ívű finálé kissé enerváltan hanyatlott alá.

Láttunk hát egy világhírű karmestert egy jó iparosokból álló zenekarral. Igazi képességeiről talán a Bécsi Filharmonikusok élén győződhetnénk meg. De velük a kiégett charmeur, André Previn érkezett tavaly. Hírlik, jövőre Nikolaus Harnoncourt jön velük. Reménykedjünk.

Csont András

szerző
Csont András
publikálva
2001/41. (10. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...