Lemez: Két Aida

szerző
Csont András
publikálva
2001/46. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nikolaus Harnoncourt, aki az ötvenes években az úgynevezett korhű előadásokkal vált előbb hírhedtté, majd világhírűvé, feltehetően e világhír nyomása alatt (nem elhanyagolhatóan az ő felvételeiben üzleti sikert remélő lemezcégek pressziójától) a nyolcvanas évek elejétől egyre inkább birtokába vette a repertoár Beethoven utáni részét is. Harnoncourt Schumannt, Brucknert, Bartókot dirigált, sokak szerint vitathatóan; tavaly ő vezette a híres bécsi újévi koncertet; és most elkészítette első Verdi-operafelvételét. Az Aida azonban még a legelvakultabb Harnoncourt-rajongóknak is csalódást okozhat.

Nikolaus Harnoncourt, aki az ötvenes években az úgynevezett korhű előadásokkal vált előbb hírhedtté, majd világhírűvé, feltehetően e világhír nyomása alatt (nem elhanyagolhatóan az ő felvételeiben üzleti sikert remélő lemezcégek pressziójától) a nyolcvanas évek elejétől egyre inkább birtokába vette a repertoár Beethoven utáni részét is. Harnoncourt Schumannt, Brucknert, Bartókot dirigált, sokak szerint vitathatóan; tavaly ő vezette a híres bécsi újévi koncertet; és most elkészítette első Verdi-operafelvételét. Az Aida azonban még a legelvakultabb Harnoncourt-rajongóknak is csalódást okozhat.

Kérdés: a sok ragyogó, főként az ötvenes és a hetvenes évek közt készült bejátszás után (és pontosan ilyen Riccardo Muti felvétele) mi indokolja egy újabb Aida-lemez kiadását? Ilyenkor azt reméljük, Harnoncourt olyan új elképzelés birtokában lépett be a stúdióba, amely nevetségessé teszi Recenzens nyűgösködését. Ám

a historikus fontoskodáson túl

(a karmester a bemutatón használt "Aida-trombitákat" szerepelteti a "Bevonulási induló"-ban, ezért képes volt elkészíttetni a már elveszett hangszerek kópiáit) nem sok újat kapunk ezen a CD-n. Harnoncourt egy interjúban elmondja, hogy Verdinek mindenekelőtt a hangzás volt a fontos a partitúra kidolgozásakor. Ennek érdekében megpróbált a megszokottnál áttörtebb, kamarazene-szerűbb színeket elővarázsolni a zenekarból; a harsogás helyett a piano és a pianissimo játssza a főszerepet. Rec. igaztalan lenne, ha nem ismerné el, e téren születtek bizonyos eredmények. Nagyon finom az előjáték hangképe, dekadensen fűszeres a papnők tánca az első felvonás második képében, megkapó a Nílus-parti jelenet bevezető zenéje, gyönyörűen sikerült a zárókép a misztikus kórussal, a vonósok üveghangjaival. Valóban kevés a harsányság, a cirkuszi csinnadratta. (Nota bene: vannak bizonyos pillanatok, amikor elkerülhetetlen a zajongás, hiszen mégiscsak egy háború kellős közepén játszódik a darab. Legyünk bár nagy hívei az intim szférának, mégis be kell látnunk, hogy a diadalmenetben harci elefántok szerepelnek, nem pedig mosómedvék.)

De mit tegyen a karmester, ha az operafelvételnél nem állnak a rendelkezésére megfelelő énekesek? E téren menthetetlenül megbukik a lemez. Vicenzo La Scola

tökéletesen alkalmatlan

Radames szerepére. A hang csenevész, inkább lírai (a "Celeste Aida" áriában ezért olykor megfelelő, ráadásul a zenekari kíséret itt valóban kamarazenei ihletettségű), mint hősi, a magasságok erőltetettek. E tenor inkább csak hőzöng, egy tragikus sors megrajzolására már nem képes - e tekintetben a legszánalmasabb a Nílus-parti jelenet. Itt egész egyszerűen a színpadra kell robbannia Radamesnek. Vicenzo La Scola ha kétségbeesett, akkor teátrálisan elcsuklik a hangja, érzelmek helyett öblöget. Aida szerepe részben ugyancsak megoldatlan a chilei Cristina Gallardo-Domas megformálásában; magasságai erőltetettek, egész szerepformálása tanácstalan, a legjobb még a halkabb intonációra alkalmat adó pillanatokban, különösen az opera csodálatos zárójelenetében vagy a "Patria mia" kezdetű áriában. Mit számít ilyenkor, hogy a Bécsi Filharmonikusok elbűvölően kísérnek?! A felvétel legjobb teljesítményét az orosz Olga Borodina nyújtja Amneris szerepében. Borodina hideg királylányt alakít, és nem tudni, hogy ez művészi alkatából következik-e, vagy csupán erre a szerepre fölvett maszk. Két éve Rec. abban a szerencsében részesült, hogy láthatta az orosz dívát Párizsban Eboli szerepében. Élőben a hölgy erotikusabb alkatnak látszott. Hangja leginkább a középső regiszterben meggyőző, fent már hajlamos a visítozásra, alul meg arra, hogy elvékonyodjon. De Borodina tud valami fontosat erről a féltékeny, olykor eszelős fáraólányról, és ezt képes is megjeleníteni. Az Amonasro roppant fontos szerepét adó Thomas Hampson, mint mindig, ezúttal is megfelelő, kulturált, okos, a hang szép, de nem több. ´ persze mindig tudja, mit kell csinálni, ám egészében egy fáradt énekes benyomását kelti; mintha már túl lenne pályája csúcsán, ami meglepő, hiszen mindössze 46 éves. Ne legyen tévedés, Rec. nem a szép éneklést hiányolja, hanem a kifejezés hiányát. E tekintetben érdemes megemlíteni a veterán finnt, Matti Salminent, aki Ramfis szerepében olykor nem fél eltorzítani a hangját, de mivel ez az alakformálás érdekében történik, csak üdvözlendő. A zenekar mellett a lemez legbiztosabb pontja a bámulatos Arnold Schoenberg kórus, valamint az új német sztár, Dorothea Röschmann a Papnő szerepében.

Mennyire más operai világ az, amelyet Riccardo Muti tár elénk 1974-ben rögzített lemezén! Igazi olasz felvétel az övé: tüzes, színes, de csak olykor harsány, gyors, de nem sietős, dolce, de csak ritkán édeskés. Persze Harnoncourt-ral szemben behozhatatlan előnyre tett szert, amikor kiírta a szereposztást. Igazi dalszínházi nagyvadak énekelnek minden szólamot: Radames: Placido Domingo; Aida: Monserrat Caballé; Amneris: Fiorenza Cossotto; Ramfis: Nikolai Gyaurov; Amonasro: Piero Capuccilli. Hát igen, ilyen gárdát

ma már lehetetlen

összehozni. Domingo igazi hős, szenvedélyes, tüzes, és képes arra, hogy bemutassa, mit jelent a valódi tragikum: olyan helyzet, amelyből nincs kiút. Hogy csodálatosan énekel, azt mondani sem kell. Ugyanez igaz Fiorenza Cossotto alakítására, aki valószínűtlen energiával és érzelmi skálával énekli végig a negyedik felvonás első jelenetét. A végső Aida-Radames-kettős épp olyan hatású, amilyennek Thomas Mann leírta: Hans Castorp úgy érezte, "ennél a dallamvonalnál még sosem hallott átszellemültebbet, megrendítőbbet". És aki nem érzi elég meggyőzőnek Rec. érvelését, az hallgassa meg egymás után Harnoncourt és Muti vezényletével a Nílus-parti jelenetet. Rádöbben majd, hogy egy operai kultúra menthetetlenül sírba szállt.

Csont András

(Warner/Teldec 8573 85402-2; EMI 07243 567613 22)

szerző
Csont András
publikálva
2001/46. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...