Mindenki ismeri a szellemes Goethe-szösszenetet: a vonóskvartett négy eszes ember beszélgetése. Január 25-én nemcsak a műfajra, de az előadókra is igaznak bizonyult a legnagyobb német aforizmája. A szenvedélyek nem uralták el agyukat, végig diszciplináltan muzsikáltak, ennek összes előnyével, de persze hátrányával is.Akoncert első pillanataiban ismét beigazolódott, hogy Mozart a legnagyobb kihívás a zenei előadóművészet számára. Zenéje mintegy nagyítóként működik, sokszoros nagyításban közli a legkisebb intonációs bizonytalanságot, frazírozási hibát. A Köchel 575-ös D-dúr kvartett nem tartozik a különösebben nehéz muzsikák közé, szólamai igényesek persze, de technikailag korántsem kívánnak lehetetlent a vonósoktól. Az első tétel témafejében szereplő hármashangzat-felbontás végtelenül egyszerű, ám mozarti, vagyis éteri egyszerűség ez! Vagyis mégis szinte megoldhatatlan követelmények elé állítja a művészeket, ugyanis a végső egyszerűséget, a mennyei együgyűséget csak a legkiválasztottabb pillanatokban, Kroó György szavaival a "csillagórákban" lehet elérni. Ilyen pillanatot most nem éltünk át a Zeneakadémia nagytermében, Recenzens voltaképpen meglepődve tapasztalta, hogy ez az 1970-ben alapított, sok koncert tapsviharában edzett vérprofi kvartett milyen bizonytalanul kezdi sok századik fellépését. A primárius, Günter Pichler a legkevésbé sem feladata magaslatán kezelte a vonót, hogy a csellista (Valentin Erben) ügyetlenkedéseiről most szó se essék. A túlzott fegyelmezettség ezúttal kissé unalmassá tette a lassú, második tételt. Talán csak egyedül a harmadik, menüett tételben érezte Rec., amint megcsapja a nagy bécsi stílus szele; talán ekkor hallottunk először valóban pregnáns ritmikát. A negyedik tételben pedig egyenesen
a szétesés réme
ült le kéretlen, ötödik partnernek a színpadon muzsikáló négyekhez. Egészében tehát kár, hogy Mozart amolyan bemelegítő zenévé alacsonyodott.
Az 1960-ban komponált Sosztakovics-darabban akárha kicserélték volna kvartettünket. Noha a szórólap műismertetését író Péteri Lóránt bámulatos agytornával bizonyítja be, hogy e helyenként bántóan silány, a legrosszabb értelemben illusztratív-retorikus (például a hajsza-fúga, mely amolyan üldözéses kémfilmjelenet aláfestő muzsikája lehetne) vonósnégyes szándékosan olyan rossz, amilyen, vagyis e teoréma szerint a VII. vonósnégyes részben parodisztikus célzatú, dekonstrukcióra törekvő mű. Rec. csodálja, ám nem osztja e véleményt, talán ezért érezte Mozart után arculcsapásként a darabot. Annyi viszont igaz, hogy az ABQ rendezte sorait, most szuggesztívek voltak, szenvedélyesek, a hangszerek szinte lángot vetettek kezükben, technikailag végre perfekten játszottak. És megvillantották humorukat is; előadásuk joggal aratott nagy sikert. Néhány nagy pillanattal is megajándékozták a hálás hallgatóságot, ilyennek tetszett a második tételben a cselló és a végig remek formában játszó második hegedűs, a szelíden medveszerű Gerhard Schulz fojtott párbeszéde.
Szünet után Janacek 1928-ban, azaz a komponista halála évében írt Intim levelek alcímű II. vonósnégyese hangzott el. Ez a tökéletes remekmű csak a legritkább esetben szerepel a hazai koncertműsorban, ami, ahogy mondani szokták, fölöttébb sajnálatos. Egyáltalán: a morva mester művei mostohagyerekek hazánkban, a század legjavához tartozó operáit mindhiába keressük mohó szemmel dalszínházaink programján, roppant különleges zongoradarabjait pianistáink makacsul nem tűzik műsorukra. Az Intim levelek megszállottan szenvedélyes,
vad érzelmi ingadozásokkal teli
darab, Janacek művészetének egyik summája. Rec. nem ismer jobbat Milan Kundera jellemzésénél: "Zenei struktúrája ugyanazon tételben különféle, sőt egymásnak ellentmondó emocionális töredékek szokatlanul sűrű váltakozására épül." Ennek megfelelően a tempók és a metrum rendkívül sűrűn változik. Az emóciók egymást követik, ez a vízszintes struktúra, de olykor egy időben jelentkeznek, ez a horizontális szerkezet, e kettő alkotja az emóciók polifóniáját, mondja Kundera. Ha hozzátesszük, hogy a darab játéktechnikailag is roppant igényes, egyenesen virtuóz, látjuk, milyen hatalmas kihívás ez az előadóknak. Hiszen itt nem elég eljátszani a művet, minden pillanatban értelmezni kell, be kell mutatni az érzelmek folyamatos áradását és harcát. Az ABQ manuálisan ragyogóan oldotta meg feladatát - végül is kiderült, hogy legigazibb területük föltehetően a XX. század zenéje -, ám az érzelmi viharzás megjelenítésével részben adós maradt. Muzsikálásuk néha a pontszerűség hatását keltette, az említett érzelmi tömbök alig érintkeztek egymással, így az előadás inkább mozaikszerű, mint folyamatszerű volt. Viszont megcsodálhattuk, mennyire szuverén módon ismerik a hangszínek kikeverésének nemes művészetét; a tónusok gazdagsága és változatossága egyik döntő eleme Janacek kompozíciós technikájának. A ragyogóan megoldott zárótétel után méltán zúgott sokáig a taps.
Ráadásként az együttes Debussy egyetlen vonósnégyesének andantino feliratú tételét adta elő. És ekkor csoda történt, erre vártunk voltaképpen egész este. Már az első ütemekben elszorította torkunkat a zene: az ABQ valami
valószínűtlenül finom és telt
hangzást varázsolt oda a terembe. Igen, ekkor kiderült, hogy ezek a már pályájuk csúcsán talán túljutott zenészek igenis még mindig képesek a varázslatra. A közönség leesett állal bámulta e négy roppant eszes, mi több, bölcs muzsikust. Mesés, felejthetetlen búcsú.
E Debussy-kvartettet teljes egészében meghallgathatjuk az EMI olcsó sorozatában (Great Recordings of the Century) nemrég újból kiadott, 1984-ben készült felvételükön. Csodás lemez, a két francia kvartetthez (Debussy mellett Ravel szerepel) három rövid Sztravinszkij-mű kapcsolódik. Mennyire sajnálhattuk, hogy a kvartett nem játszotta el Budapesten legalább a Három darab vonósnégyesre című, 1914-ben keletkezett rövid vonósnégyest! E diabolikus humorú, más pontokon viszont egyenesen megrázó kvartett tökéletesen illett volna az Intim levelek elé.
Csont András
(Zeneakadémia, január 25.; EMI Classics 7243 5 67550 2 4)
