Lemez: Csak radikálisan, szépen (Bartók összes vonósnégyese)

szerző
Csont András
publikálva
2003/1. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Végre elérhető CD-n is a Juilliard String Quartet 1963-ban készült legendás felvétele. Akik nemrég láthatták Budapesten őket, kissé rezignáltan állapíthatták meg, hogy felettük sem múlt el nyomtalanul az idő (lásd MaNcs, 2002. október 10.). De ezt a Bartók-bejátszást még erejük teljében készítették, ráadásul az első hegedűs posztján az a Robert Mann ült, aki majdnem öt évtizeden át meghatározó alakja volt az együttesnek. (Mellette Isidore Cohen második hegedűn, Raphael Hillyer brácsán, Claus Adam csellón játszik.)

Végre elérhető CD-n is a Juilliard String Quartet 1963-ban készült legendás felvétele. Akik nemrég láthatták Budapesten őket, kissé rezignáltan állapíthatták meg, hogy felettük sem múlt el nyomtalanul az idő (lásd MaNcs, 2002. október 10.). De ezt a Bartók-bejátszást még erejük teljében készítették, ráadásul az első hegedűs posztján az a Robert Mann ült, aki majdnem öt évtizeden át meghatározó alakja volt az együttesnek. (Mellette Isidore Cohen második hegedűn, Raphael Hillyer brácsán, Claus Adam csellón játszik.)

Bartók pályáján, akár Beethovenén, kitüntetett szerepet játszott a vonósnégyes. Szabolcsi Bence egyik megjegyzése szerint Beethoven mintegy összefoglaló szerepet szánt ennek a műfajnak, életművében a kvartett egy-egy alkotói periódus lezárásakor lépett előtérbe, összegzésként, a megelőző évek termésének summája gyanánt. Ha nem is teljesen analóg módon, de ez figyelhető meg Bartók hat kvartettjénél is, az egyes vonósnégyesek - mindenekelőtt az 1908-as első, a második (1915-17) és a harmadik (1927) - esetében. És szimbolikus jelentőségű, hogy amerikai emigrációja előtt utolsó, Európában befejezett műve szintén egy vonóskvartett, az 1939-ben írt VI. kvartett. Elnézve az évszámokat, könnyen adódhat a következtetés, hogy Bartók e műfajban alkotott darabjai kulcsot kínálhatnak az egész életmű megértéséhez, hiszen végigkísérték pályáját.

A Beethovennel való összevetés - a mélyebb érdeklődésű olvasó a téma magisztrális kifejtését megtalálhatja Kárpáti János: Bartók vonósnégyesei (Zeneműkiadó, 1967) című monográfiájában - szinte tálcán kínálja magát más összefüggésben is. Bartók első vonósnégyese valahol ott kezdődik, ahol a nagy német metafizikus abbahagyta: az I. kvartett első tételének fúga- vagy kánonszerű megoldása nyilvánvalóan az 1825-26 táján keletkezett cisz-moll vonósnégyes (op. 131) polifóniáját folytatja. Miként az V. vonósnégyes lassú részeiben is fel-feltűnnek Beethoven op. 132-es művéből a 3. tétel dallamtöredékei.

Bartók - ebben is Beethoven rokona - talán e műfajban volt a legradikálisabb, a legkövetkezetesebb. Első vonósnégyese sokkal kiforrottabb,

sokkal sűrűbb, mondhatni, halálra szántabb,

mint az ugyancsak 1908-ban zongorára írt 14 bagatell. Ezekben a műveiben alig akad affirmatív, mondjuk a "népek testvérré válásának" nagy közösségi eszméjére utaló elem. Fellengzősen szólva, a modern individuum küzdelmét ábrázolják, a magányt, az elidegenedettséget, a közösségből való kivetettség sivár érzetének rettentő súlyát. Itt egyetlen, a természetbe belevetett ember beszél, mint egykor Beethoven kvartettjeiben, noha persze úgy, hogy minden pillanatban világosan érezni, honnan ered elszigeteltsége. Vagyis, mint Beethoven kései művészetében, minden Bartók-ütemben tisztán hallhatóak az anyanyelvi szinten elsajátított legkülönfélébb zenei hagyományok. Több tradíció természetesen: a népzenei vagy a posztromantikus mellett a beethoveni-mozarti hagyomány is.

Ha mindennek csak a fele igaz, akkor is evidens, hogy egy ilyen horderejű életmű eljátszása ünnepi, ugyanakkor roppant kihívást jelentő feladat minden vonósnégyes számára.

A Juilliard kvartett már alakulásakor elkötelezte magát a legnagyobb magyar mellett, köztudott, hogy nem sokkal megalakulásuk (1946) után Amerikában ők játszottak el először Bartók összes vonósnégyesét. (Ráadásul, mint a Muzsika januári számában közölt interjúból megtudhattuk, e műveket a Kolisch-kvartett magyar tagja, Lehner Jenő tanította be számukra.) Hogy aztán háromszor (1949, 1963, 1981) is lemezre vegyék. A CD-n most első ízben megjelent anyag fantasztikus teljesítmény. Ismét bebizonyosodik az elcsépelt közhely, hogy a remekművek kimeríthetetlenek, és hogy a nagy előadók mindig képesek feltárni e művek egy-egy ismeretlen vonását. Recenzens pokoli fennhéjázásában már azt gondolta, hogy Bartók vonósnégyeseit mintegy "kívülről tudja", aztán jön ez a bámulatos gárda, és rámutat olyan ismeretlen belső szólamokra, eddig rejtve maradt tematikus összefüggésekre, hogy leesik az álla.

A felvétel egyik legfőbb tulajdonsága

a vadság, a tépettség

Ez jellemzője volt a korszaknak is, amelyben a lemez készült. Köztudott, hogy a hatvanas években mindenekelőtt a Darmstadtban rendezett zenei fesztiválok új, experimentális muzsikája határozta meg a zenei gondolkodást. A Juilliard vonósnégyes egészen ebben az avant-garde szellemben nyúl a klasszikus modernség egyik legnagyobb zeneszerzőjéhez. Ugyanakkor vitába is száll Darmstadt dogmatizmusával, mintegy bebizonyítja Stockhausenéknak, Boulezéknak, hogy hiba volt idő előtt múzeumba helyezni a nagy magyart, zenéje éppen elég robbanóanyagot tartalmaz ahhoz, hogy széttörje a tárlók üvegét. Előadásukban Bartók zenéje természeti jelenség, elemi erő. Az természetes, hogy a IV. vonósnégyes Prestissimo, con sordino feliratú tételét

lihegésig fajuló száguldásban

játsszák. De az már meglep, hogy a 3. tétel (Non troppo lento) siratója milyen kétségbeesett, mennyire fájdalmas; nem sírás ez, hanem üvöltő zokogás. Most eltűnik a népzenei alaphang, hogy átadja a helyét a szinte tagolatlan "dodekafon" kínnak. Megdöbbentő, hogy a zene mennyire gesztikus, szinte látjuk a tétel hősének dühödten az égnek lendülő karját, a csillapíthatatlan lelki fájdalomtól eltorzult arcát. Félelmetes kép. És ezúttal a VI. vonósnégyes is tragikusabban szól a megszokottnál, a beletörődő rezignáció helyét most a kietlen szomorúság veszi át.

És persze tökéletes plaszticitással jelenik meg a felvételen a groteszk humor, legyen dülöngélő, bumfordi tánc a IV. kvartettben, vagy az V. vonósnégyes befejezésének híres "verkli"-zenéje. De idézhetnénk az utolsó kvartett Burletta tételét is.

Recenzens kedvence a III. vonósnégyes előadása. A vasmarokkal kézben tartott, bonyolult összefüggéseket tartalmazó formát a kvartett ugyancsak vasmarokkal tartja kézben, az érzelmi skála szinte végtelen, minden szín izzik, vagy éppen opálos fénnyel csillog. Megint darmstadti hangulatú a játék, és talán a legkevésbé sem véletlen, hogy 1929-ben éppen az a Theodor W. Adorno írt elragadtatott sorokat a III. kvartett frankfurti bemutatójáról, aki később Darmstadt szellemének egyik legbefolyásosabb esztétája lett.

Röviden: egészen csodás felvétel, kikerülhetetlen interpretáció. Egyetlen kritikai megjegyzése: a műsorfüzet - finoman szólva - egy picivel hosszabb és tartalmasabb is lehetne.

Csont András

Sony Classical, 5062312

szerző
Csont András
publikálva
2003/1. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...