gyötrő
és öngyötrő pokoljárás,
a sötétség birodalmának föltérképezése, és a darab végén korántsem bizonyos, hogy valaha földerül majd a megváltó fény. A lényeg a folyamat, nem az út vége.
Elemzői közül sokan polistilisztának nevezik, többek közt feltehetően azért, mert szorosan nem kötődik egyik nagy zeneszerzői iskolához sem, nem dodekafón, nem szerialista, nem aleatórikus, nem neoklasszikus, nem újromantikus, mivel kapcsolódása a tradícióhoz szintén tökéletesen elfogulatlan. "A tradícióhoz és az új kompozíciós eszközökhöz való viszony számomra akkor ideális, ha a művész ural minden eszközt - legyenek azok hagyományos vagy új eszközök - , de úgy, hogy eközben egyiknek sem szentel különösebb figyelmet. Vannak zeneszerzők, akik nagyon tudatosan építik föl műveiket, magam viszont azok közé tartozom, akik mintegy >>tenyésztik-termesztikMindamellett durva tévedés lenne, ha amolyan kékszeműen naiv művésznek tekintenénk, olyasvalakinek, aki - mondhatni - dalol, mint a pacsirta. Műveinek mindegyike - így a frissen publikáltak is - rendkívül átgondolt felépítésű. Ám a roppant teherbírású, tökéletesen szervezett szerkezet a legkevésbé sem gátja a zene sodró áradásának. A megfontoltság ellenére Gubaidulina zenéjét minden esetben elemi erejű érzelmek telítik. Kiindulópontja mindig a lehető legegyszerűbb: néhány hang, egy akkordfelbontás, alig több egy-egy gesztusnál. A lehető legkisebből növeszti, "tenyészti" ki a legkomplikáltabb képződményeket. Az elemi részecskékből kiinduló művei minden esetben eljutnak a lehetőségek végső határáig. Többek közt ez teszi művészetét oly izzóan tragikussá.
Mindkét új darab versenymű a szó némiképp hagyományos korlátozott értelmében, vagyis egy szólóhangszer és egy zenekar egymás közti dialógusát, olykor versengését állítja a zenei folyamatok középpontjába. De ez a tradicionális fölépítés csak korlátozottan uralja az anyagot, mindkét mű eltávolodik a hagyománytól, és az "abszolút zene" birodalmából a konkrétabb, narratív, elbeszélő jellegű ábrázolás irányába tör utat, és aligha tagadható, hogy ebben van valami beethoveni vonás. Az első mű (The Canticle of the Sun, 1997) esetében a legnyilvánvalóbb e formaelv. Gubaidulina itt nem elégszik meg a zenekarral és az ütőhangszerekkel koncertáló viszonyba lépő szólócselló fölléptetésével, egy vegyeskart is bevon a formálásba. Így egyfajta cseppfolyós műfajú zenemű jön létre valahol a concerto, a kantáta, a madrigál és a motetta határán, melyben nem tudjuk, ki a főszereplő, az Assisi Szent Ferenc Napénekét olaszul előadó kórus vagy a gordonka. A gordonka egyrészt kommentálja a kar által előadottakat, másrészt a kórus hátteret alkot az előtérben álló cselló magányos monológjához. Ám egyikük sincs kitüntetett szerepkörben. E két főhős közt a néhány ütőhangszert foglalkoztató kisegyüttes közvetít. És többek közt ezért, a befogadásnak több egyenértékű lehetőséget kínáló formálás miatt oly izgalmas és "cselekményes" a darab, melyet profán kantátának is nevezhetnénk, noha vallásos kontextusa teljesen nyilvánvaló. A mű Gubaidulina által megadott négy nagy egységének mindegyike egy-egy glorifikáció: 1. a teremtő és teremtményei, a Hold és a Nap, 2. a teremtő és a négy általa teremtett elem, a levegő, a víz, a tűz és a föld, 3. az élet, 4. a halál megdicsőülése. E kurta összefoglalásból is kitűnhet, hogy Gubaidulina vallási fölfogása szintén tökéletesen elfogulatlan, minden ízében antidogmatikus. A művészet számára
vallásos jellegű tevékenység,
ám nem köthető egyetlen teológiai rendszerhez sem. "Szeretnék egységet teremteni a magam egzisztenciája és istené között. Csak a művészetben és a vallásban sikerülhet számunkra, hogy eljussunk egyfajta egzisztenciális időhöz. Számomra a vallás folyamat, mely képes ennek az egységnek a megteremtésére. A művészet talán nem más, mint valamiféle önmagamért tartott istentisztelet."
A különféle fuvolákra és a velük szembeállított kettős vonóskarra, illetve ütőkre 1994-ben írt egyszerű című concerto (Music for Flute, Strings and Percussion) ismét a fény és a sötétség harcát állítja a középpontba. E narratív eszme ábrázolását tisztán zenei eszközökkel valósítja meg Gubaidulina, az egyik vonóskar normális hangolású (fény), míg a másik egy negyedhanggal mélyebbre van behangolva (árnyék). E két birodalom közt vergődik a fuvola.
Gubaidulina egyik legnagyobb tette, hogy sikerült megújítania a versenymű fogalmát. Az új CD-n található mindkét darab erről tanúskodik. Számára a versenymű mindig
egy hangszer drámája
egyben, és e gondolat olykor egészen látványosan, színházszerűen is megjelenik. "Számomra a hangszerek eleven személyeket ábrázolnak", írja valahol. E gondolat jegyében döbbenetes, személyesen a hangszerre szabott drámai folyamatot rajzol meg a "csellóversenyben" a tizedik, a szerző által responsoriumnak nevezett rész. Ám ezúttal, mint a gregorián gyakorlatban, nem egy szólista felelget a kórusnak, a magányos énekes szerepét most a gordonka veszi át. Eleinte csak a C húron játszik, ám játék közben egyre mélyebbre hangolja le hangszerét, aztán a húrtartó lábon játszik, hogy végül ezen is túl elérje a hangszere fizikai és szellemi határait. Ekkor rezignáltan leteszi csellóját, és bekapcsolódik ő is az ütőhangszeres játékosok közé. Mintha azt mondaná: "Virág az ember", hogy a Sofia Gubaidulinával oly mélységesen rokon Kurtág György művészetének egyik legfontosabb mottóját idézzük.
Csont András
(EMI Classic, 07243 557153 26)
