Lemez: Egykori barátok (Ligeti és Stockhausen új lemezei)

szerző
Csont András
publikálva
2002/32. (08. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Köztudott Ligeti György (1923) és Karlheinz Stockhausen (1928) hajdani baráti kapcsolata. Hiteles és kevésbé hihető anekdoták szólnak a Magyarországon élő Ligeti rajongásáról Stockhausen iránt, melyben a Stockhausennel akkor már levelező magyar zeneszerző odáig ment, hogy 1956 novemberében, mit sem törődve a szovjet ágyúzással, felszökött a pincéből, hogy meghallgassa a német mester Gesang der Jünglinge című új művét a kölni rádióban. Mi sem természetesebb tehát, hogy 1957-ben egy bécsi kitérő után a Kölnben élő Stockhausenhez vezetett az ifjú disszidens útja. A vonatról leszállva az éhhalál szélén álló Ligeti állítólag minden ételt elutasított, aztán elájult, és huszonnégy órát aludt a kényelmes kölni lakásban, hogy fölébredve - továbbra is étlen-szomjan - azonnal többórás előadást tartson új zenei elképzeléseiről az elképedt németnek. Mindezek után visszaájult, és aludt újabb huszonnégy órán át. Ligeti egy 1979-es, Várnai Péterrel folytatott beszélgetésben már némi iróniával emlékszik minderre: "Stockhausen végtelenül kedves volt hozzám, nála laktam hat hétig, de ő már akkor is a fellegek közt lebegett, a világ legnagyobb zeneszerzőjének tartotta magát." E félbe-szerbe maradt barátság persze akkor ért tökéletes véget, amikor Stockhausen emlékezetes, az életet és a művészetet romantikusan összezagyváló kijelentésére, miszerint a szeptember 11-i terrorakció a világ legnagyobb műalkotása, Ligeti azt válaszolta, hogy egykori mentora végleg megérett az elmeosztályra.

Köztudott Ligeti György (1923) és Karlheinz Stockhausen (1928) hajdani baráti kapcsolata. Hiteles és kevésbé hihető anekdoták szólnak a Magyarországon élő Ligeti rajongásáról Stockhausen iránt, melyben a Stockhausennel akkor már levelező magyar zeneszerző odáig ment, hogy 1956 novemberében, mit sem törődve a szovjet ágyúzással, felszökött a pincéből, hogy meghallgassa a német mester Gesang der Jünglinge című új művét a kölni rádióban. Mi sem természetesebb tehát, hogy 1957-ben egy bécsi kitérő után a Kölnben élő Stockhausenhez vezetett az ifjú disszidens útja. A vonatról leszállva az éhhalál szélén álló Ligeti állítólag minden ételt elutasított, aztán elájult, és huszonnégy órát aludt a kényelmes kölni lakásban, hogy fölébredve - továbbra is étlen-szomjan - azonnal többórás előadást tartson új zenei elképzeléseiről az elképedt németnek. Mindezek után visszaájult, és aludt újabb huszonnégy órán át. Ligeti egy 1979-es, Várnai Péterrel folytatott beszélgetésben már némi iróniával emlékszik minderre: "Stockhausen végtelenül kedves volt hozzám, nála laktam hat hétig, de ő már akkor is a fellegek közt lebegett, a világ legnagyobb zeneszerzőjének tartotta magát." E félbe-szerbe maradt barátság persze akkor ért tökéletes véget, amikor Stockhausen emlékezetes, az életet és a művészetet romantikusan összezagyváló kijelentésére, miszerint a szeptember 11-i terrorakció a világ legnagyobb műalkotása, Ligeti azt válaszolta, hogy egykori mentora végleg megérett az elmeosztályra.

Annyi persze bizonyos, hogy nyugati pályáján Stockhausen indította el a zseniális magyart, aki aztán komoly meglepetéseket szerzett kollégáinak. Gondoljuk csak meg, radikalizmusával Ligeti elérte, hogy Apparitions című műve 1960-as kölni bemutatójával botrányt okozzon Németország legmegveszekedettebb, semmitől vissza nem riadó ultramodernjei körében!

Mi volt a titka? Talán elfogulatlansága, dogmákat nem ismerő észjárása. És ráadásul egy új zeneszerzői metódus - mert módszer nélkül nem lehetett boldogulni akkoriban! -, a mikropolifónia kifejlesztése. E stílus jegyében áll az Aventures (Kalandok) címet viselő lemezen közreadott két orgonadarab is (Volumina, 1961-62; illetve a Harmonies című tanulmány 1967-ből). E darabok valahol az elektronikus zene közelében járnak, noha Ligeti bevallotta, hogy az első kölni hónapokat leszámítva, sosem foglalkoztatta mélyebben ez a médium. A zeneszerző szavával élve: az "álló zene" jegyében íródott e két mű, nincs fejlődés, csak folyamatos zengés, mint Wagner A Rajna kincse című operájának előjátékában.

A lemez címadó darabjai (Aventures, 1962- 63, illetve Nouvelles Aventures, 1962-65) amolyan opera- vagy madrigálparódiák. Voltaképpen halandzsa nyelvet használ bennük Ligeti, a szólisták értelmetlen hangzókat recitálnak, a darabokra nyilván nagy hatást tett Joyce Finnegan´s Wake című töredékes regénye. Nekünk magyaroknak persze Karinthy, a halandzsa szó kiötlője juthat eszünkbe. Mindenesetre fontos állomás ez Ligeti pályáján, mert innen nyílt meg az út az opera műfaja felé, vagyis a kapcsolódás a hagyományhoz. Ligeti e tekintetben sem bizonyult dogmatikusnak, egy interjúban megjegyzi, hogy a Nouvelles Aventures egy pontján fölhangzik egy teljesen szabályosan kidolgozott, kétszólamú korál - a végén persze szabályosan és szándékosan elrontva. Nagyjából ekként viszonyult az opera műfajához is: Le Grande Macabre című daljátéka anti-antiopera, vagyis végeredményben mégis szabályos opera. "Mínusz szorozva mínusszal, az plusz", mondta erről lezserül Ligeti. Az opera egy trombitára áthangszerelt "áriája" ott szerepel az új lemezen.

Számomra a legtöbbet a Három darab két zongorára (1976) című mű adta ezen a nagyon magas színvonalú, ám meglehetősen koncepciótlanul összeállított albumon. A Kontarsky testvérek előadásában megvillan a mester művészetének összes félreismerhetetlen jellemzője: fergeteges humora, öniróniája (a második darab címe: Önarckép Reich és Riley, ráadásul meg Chopin társaságában), a virtuozitás iránti érzéke, a dogmákat elvető elfogulatlansága.

Két zongorára íródott Karlheinz Stockhausen 1970-ben Oszakában keletkezett, Mantra címet viselő műve is. Ismerjük a "mantra" szó vallási jelentését: monomániásan ismételgetett mondás, amolyan nyelvi imamalom. A darab alapja, vagyis mantrája egy tizenhárom hangból álló, szünetekkel négy tagra felbontható hangképlet (Tonformel), melyben minden hangnak megvan a maga sajátos karakterisztikája: rendszeres ismétlés, előke, tremolo stb. A darab elején mottóként hangzik el e képlet, és azután következnek a belőle kifejlesztett, az elektromosan manipulált zongorákra írott variációk, összesen természetesen tizenhárom, melyet a szédítő sebességgel előadandó torlasztás (Stauchung) követ, hogy aztán az echóként visszaidézett alaptéma zárja a roppant terjedelmű, több mint egyórás művet. Persze Stockhausen élesen kikelne, ha variációknak neveznék művét. Zeneszerzői törekvéseit ekként foglalta össze 1956-ban, vagyis Ligeti disszidálása évében: "Mindig ugyanazt keresni és megkísérteni: az átváltozás erejét-hatását mint időt: mint zenét. Tehát semmiféle ismétlés, variáció, kidolgozás, kontraszt. Mindez >>alakzatokattica, mely megakadályozhatná a befogadót, hogy a maga ízlése szerint élvezzen egy művet. És noha a mester megtiltja, hogy variációkra gondoljunk, a mantrát hallgatva nekem bizony eszembe jutott az okcidentális zene két legnagyobb, zongorára írt variációsorozata, a Diabelli-variációk Beethoventől és a Goldberg-változatok Bachtól. Gondolom, Stockhausen ezzel nem került rossz társaságba. Különösen, ha belegondolok, hogy művére nyilvánvalóan hatott Bartók egyik főműve (Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre). Stockhausen persze hajlamos elfeledkezni a tradícióról, és talán arról is, hogy 1950-ben éppen erről a Bartók-műről írta zenetudományos szakdolgozatát.

Legyen bárhogy is, nagy zene. Janka és Jürg Wyttenbach bámulatos előadásában.

Csont András

Universal - Deutsche Grammophon, Accord

szerző
Csont András
publikálva
2002/32. (08. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...