Az EMI Rouge et Noir elnevezésű, viszonylag olcsó sorozatában most jelent meg a két CD-t tartalmazó válogatás Szvjatoszlav Richter felvételeiből. Az első lemezen Beethoven-szonáták, a másodikon Schubert-, illetve Schumann-művek hallhatók. Kötelező olvasmány.Szvjatoszlav Richter (1915-1997) művészetét már sokan méltatták (legutóbb magyarul a Szvjatoszlav Richter Magyarországon című, 2001-ben kiadott kötetben), és a taglalatok visszatérő szólama, hogy zongorajátéka, interpretációja, egyáltalán egész személyisége voltaképpen megfejthetetlen. Kétségtelen, hogy egyéniségében volt valami "szfinxszerű", ahogy azt Péterfy Jenő írta Kemény Zsigmondról: "Első pillanatra a fényeskedők mellett egészen homályosnak, sötétnek látszik, mint az olyan testek, melyek nem átbocsátják a fényt, hanem magokba nyelik." A fiatal, a Magyarországon 1954-ben debütáló Richter az egykorú kritikák szerint legkivált démoni erejével, kérlelhetetlen művészetakarásával ragadta torkon a hallgatóságot, később - idősebb korában - a letisztultság, a végső bölcsesség, a rezignáció őszies búcsúja volt megkapó. De Richterben éppen az volt a megfoghatatlan, hogy a legellentétesebb érzelmeket tudta akár egyetlen koncerten is megszólaltatni. Jól emlékszem 1978. augusztus 10-i estjére a Zeneakadémián. Első számként Schubert "kis" A-dúr szonátáját (D. 664) adta elő - a darab szerepel a mostani válogatáson is. Alig lehetett bejutni a karzatra, a rekkenő hőségben nehezen vettem a levegőt. És mégis: amikor valami éteri éneklésként megszólalt a szonáta daloló főtémája, mindenki megnyugodott, ünnepi csend szállta meg tagjainkat. Hogy aztán a következő számban (Schumann: Fantasiestücke) majdnem leszakadjon az erkély pörölyként lezúduló akkordjai alatt. Igen, Richter idősebb korában is az ellentétek embere volt.
Az első CD tiszta Beethoven-műsort hoz, a három szonáta Richter leggyakrabban játszott műsorszámai közé tartozik. Az első kettő (f-moll, op. 2; D-dúr, op. 1o) 1976-os fölvétel, a harmadik (d-moll, op. 31) 1961-ből származik. Tévednénk, ha azt gondolnánk, a későbbi felvételek letisztultabbak, kiérleltebbek. A Richter által számtalanszor játszott D-dúr darab tépett második tétele itt most kevésbé zaklatottan szól a megszokottnál. Félelmetes zene, de nem ijesztő. Viszont a többnyire problémamentesen derűsnek, groteszk humorúnak előadott záró rondó egészen vad ellentéteket hoz; most viszont ijesztő, hogy Richter miket lát bele ebbe a viszonylag egyszerű muzsikába. A d-moll, Vihar melléknevű szonátát relatíve fiatalon vette lemezre. És a várakozással ellentétben mégsem az oroszos megmételyezettség a jellemzője előadásának. Az első tételt hallottuk már sokkal kutyakopogósabban, keményebben; a zárótétel, a nevezetes perpetuum mobile pedig korántsem doboló-száguldó muzsika: noha nem elandalít, inkább elringat, mint riogat a ritmuskavalkád.
A három szonáta után felhangzó Andante favori című darab (eredetileg a nagy Waldstein-szonáta második tétele lett volna, de aztán Beethoven másként döntött) hihetetlenül finom hangzásával, gazdag színeivel már átvezet a második lemezhez, a romantikusokhoz.
Az is Richter egyik megfejthetetlen vonása, hogy voltaképpen nem tudjuk, melyik korszak volt a specialitása, miféle zene állt a legközelebb szívéhez. Hihetetlen repertoárt játszott, Bachtól Alban Bergig, Bartókig. Noha Beethovent szinte mindig műsorán tartotta, nem nevezhetjük Beethoven-specialistának, és azt sem állíthatjuk, hogy legkivált a romantikus mesterek előadásában volt utolérhetetlen. A jelen válogatás akaratlanul is azt sugallja, hogy e két területen érezte a legotthonosabban magát. De a legkevésbé sem romantikusan játssza Beethovent, és az sem mondható, hogy netán klasszicizálná a vadromantikus Schumannt. Talán a formai fegyelem, a formaérzék Richter művészi gondolkodásának lényege. Minden művet átgondolt formának tekintett, és képes is volt e formát előtárni a hallgatónak. E tekintetben klasszikus volt, ha igaz Szabolcsi Bence mondása, miszerint a klasszikus nem más, mint lehetőség, hogy az életet egységben lássuk. Richter egységben látta a műveket, egységben történetüket, egymásra hatásukat. Így állhat a második lemezen egymás mellett két romantikus fantázia, mindkettő C-dúrban, az egyik Schubert, a másik Schumann zenéje. Zenetudományos közhely, hogy Schubert Wanderer-fantáziája (1822) nem tartozik a mester főbb művei közé, sok benne a csinált, a külsőséges elem, röpköd a sok üres girland, burjánzik a sallang. Ezzel szemben Schumann C-dúr fantáziája (1836) a romantikus zongoramuzsika egyik orma. A CD-n most egymás mellé került e két darab. Richter némiképp igazságot szolgáltat a Schubert-műnek: bár nem rejti el szertelenségeit, felmutatja a benne rejlő átgondolt formát. Ez után persze valósággal katartikusan hat a Schumann-fantázia. Az első tétel bizarr előadási utasítását (durchaus phantastisch und leidenschaftlich vorzutragen - "velejéig fantasztikusan és szenvedélyesen adandó elő") Richter roppant komolyan veszi, most megértjük Schumann Clara Wieckhez írt levelét: "az első tétel folyamatos zokogás utánad". Hogy a sok vadulás után a zárótétel abba a tiszta hangba olvadjon fel, amiről Schumann egész életében ábrándozott.
Csont András
EMI 7243 5 75272 2
