Budapest koncertélete roppant egyoldalú, ha fesztivál, akkor világvárosi, egyébként pedig eléggé szürke, hétszámra nem lelünk egy értelmes hangversenyt. A mostani seregszámlára nem panaszkodhatunk, világsztárok adták egymásnak a hangszereket, és e csillagok nem másodlagos frissességűek, némelyikük éppen most jár pályája zenitjén. Ilyen Pierre-Laurent Aimard, az 1957-ben Lyonban született francia zongorista. Lemezei alapján (lásd Magyar Narancs, 2003. március 20.) minden okom megvolt rá, hogy fölfokozott várakozással üljek be szólóestjére (MTA Díszterem, március 26.). Nem csalódtam, sőt. Aimard valami félelmetes lendülettel és elszántsággal vetette bele magát a zenébe, megint bebizonyítva, hogy csak az ilyen hőfokú interpretációnak van értelme, minden más fecsegés.Maga a koncert "A kézügyesség iskolája" (Carl Czerny) címet is viselhette volna. A programban szereplő darabok (Debussy válogatott és Ligeti György összes eddig elkészült etűdje) a virtuozitás elgondolható legmagasabb grádicsát jelentik; olyan szintet, amit egykor Clara Schumann élhetett át, amikor Domenico Scarlatti darabjait gyakorolva egy rendkívül nehéz kézkeresztezéses résznél
leesett a zongoraszékről
Nos, Aimard nem zuhant a földre, ellenkezőleg, ujjai szinte megalázó könnyedséggel pergették ki a lejátszhatatlan határán száguldó futamokat. Czernyt egyébként maga Debussy idézi meg: az 1915-ben keletkezett Etűdök első darabját e régi "Monsieur" szellemének ajánlotta. Aimard pontosan úgy kezdte a koncertet, ahogy kell, a nyomorult, de a gyakorláshoz sajnos elengedhetetlen do-re-mi-fá-szó-fá-mi-re-do balkézállást távolságtartással, iróniával hozta, hogy aztán annál vadabbul vágja bele a jobb kéz megsemmisítően disszonáns gesztusait. Persze a Debussy-etűdök a gúnynál, a szeretetteljes paródiánál jóval többet is tudnak, akad köztük nem egy, például amire a legbüszkébb volt, a Kvartok, mindenhonnan nézve nagy zene, kimeríthetetlen hangszíngazdagsággal, titokzatos zenei gesztusokkal.
Nekünk, magyaroknak Bartók jelenti a kapcsot Debussy és Ligeti között. Nem tudom, Aimard mit gondol erről, ismereteim szerint nemigen játssza a legnagyobb magyar műveit. De ez nem is lényeges, a fontos, hogy mi belehalljuk Bartók billentését a darabokba. A Ligeti-darabok előadásával Aimard hihetetlen teljesítményt vitt végbe, végtelenül kidolgozott billentéskultúrája, a hangszínek elővarázsolása, a megszállott zakatolás, már nem is a két kéz, hanem az összes ujj függetlenítésének bűvészmutatványai, az akkordok polifon súlya, és még sorolhatnám - mindez olyan koncentrált interpretációt hozott, hogy elakadó lélegzettel figyeltük a művész hatalmas kalandját. És mindezek fölött (előtt?, mellett?) ott van persze a gyermeki játékosság, a billentyűzet fölfedezésének kamaszos öröme, az emberi kéz teremtő ereje fölötti elcsodálkozás. Nagyvonalú ez a zene, egy csodálatos zeneszerzői pálya világfias rezüméje, és Aimard az ennek megfelelő kozmopolita fölénnyel adta elő a darabokat.
A koncert végén ifjonti hevületében megcsókolta a kottát, ekként intve búcsút a közönségnek. "Van-e szerelmesebb vallomás?"
Eötvös Péter-bemutatóra jöttünk össze (sajnos nem túl sokan, mivel az ugyanekkor rendezett Penderecki-koncert feltehetően nagy konkurenciát jelentett) az Uránia moziban március 28-án. A Párizs-Dakar címet viselő, közepesen terjedelmes, tán 10 perces darab a híres autóverseny hangulatát, hangjait próbálja megeleveníteni. Sikerrel: a szólót bámulatos virtuozitással előadó Gőz László valamiféle hangszertörténeti őslényre emlékeztető, duplacsövűre átépített harsonája
hátrafelé is tüzel,
és ekként a legvadabbul hangutánzó elemek kihörgésére-kiköhögésére, valamint többszólamú játékra is képes. A Budapest Jazz Orchestra - Kovács László roppantul pontos, meggyőző dirigálása mellett - amolyan free jazzes kísérettel látta el ezt a szellemes, mértéktartóan avantgárd szimfonikus költeményt.
A zenekar nyitó számként Stravinsky Ebony Concerto című szvitjét szólaltatta meg, ezt kudarcként kellett átélnünk; kárba veszett Kovács László minden igyekezete, a mű nyersen, lendület nélkül, téves ritmikával hangzott fel. Ráadásul stiláris botrány, hogy elektromos zongorát alkalmaztak ebben az 1946-ban bemutatott darabban - a szabályos zongora nyilván nem fért be a színpadra. De ha már itt tartunk, feltehető a kérdés: miért kell hangversenyt rendezi olyan helyszínen, amely erre nyilvánvalóan alkalmatlan? A mozi tere elnyeli a hangokat, elektromos erősítése pedig akusztikai káoszt eredményez.
A este legnagyobb szabású produkcióját Fekete Kovács Kornél A vándor című öttételes dzsessz-szimfóniája jelentette. A nagy szabás még csak meg lett volna, a nagy zene azonban elmaradt. A szerző hangzatos, filozofikus-buddhista hajlamú címekkel látta el műve tételeit (A negyvenkét kérdés, A kezdet, A gyerekkor stb.), de mindez csak jámbor szándék maradt, a sok közhely, a hangszerelés túlzott pátosza, a kevésbé érzelmekből, mint inkább
izomból épített retorikája
meggátolta a költői-bölcseleti tartalmak elmondását. Magam már nem hiszek a szving, az NBN ("nagy baszott négy") erejében, így a darab nem hozott tűzbe; feltűnt viszont Dés András virtuóz szenvedélyessége az ütőhangszerek mellett. És még nagyobb lelkesedésre késztetett Dave Liebmann, aki messze túl a fogástáblázat lehetőségein eleddig nemigen hallott hangokra beszélte rá szopránszaxofonját, ugyanakkor játékán nyoma sem volt bármiféle görcsnek, a virtuozitás mintha veleszületett tulajdonsága lenne ennek az amerikai férfiúnak. Ráadásként a Gil Evans hangszerelte Miles Davis-lemezről (Sketches of Spain) hallottunk egy részletet. Itt látszott, milyen is volt a legendás big band hangzás hajdanában-danában: költői, ötletes, visszafogottan szónokias. Mondani sem kell, hogy Liebmann ismét lehengerlően fújt, végül is megmentve ezzel a koncertet.
Viszont az első hangtól az utolsóig egészen elképesztő estét produkált a Camerata Salzburg Sir Roger Norrington vezénylésével a Zeneakadémián március 29-én. Két C-dúrban írt Haydn-szimfóniát játszottak (a 60. és 90. művet), hozzá két kantátának nevezett darabot, melyeket inkább drámai jeleneteknek neveznék (Berenice, che fai, illetve Arianna a Naxos).
A nyitó, 60. szimfónia lassú bevezetőjének első ütemeinél már világosan kitűnt, hogy ha nem történik valami tragédia - nem történt! -, fantasztikus koncertet fogunk hallani. A hangzáskép világossága, a szólamok arányos elosztása, a frazírozás minden pillanatban átélt mivolta, a külső (és belső) ritmus pregnánssága, a tökéletes zenei artikuláció, mely egyben a érzelmek artikulációját is jelenti, nos mindez - és persze még sok más - valamiféle zenei eldorádóba varázsolta a hallgatóságot. Itt miden hang plasztikus lekerekítettségében csordult a fülünkbe. Az 1934-ben Oxfordban született Norrington, akár Aimard, nyilvánvalóan megszállottja a muzsikálásnak, életre-halálra zenél még a látszólag igénytelenebb dolgok (lásd az Arianna-kantáta kísérete) megszólaltatásakor is. A lassú tempó itt lassú, de soha nem vonszolt vagy ólmosan mackós, a gyors viszont villog és cikázik, a forte hatalmas erőt jelent, míg a piano megszólaláskor a légy zümmögését is hallani. Arányérzék, arányérzék... - mondogatja az ember mantraként a szünetben. És persze
a kimeríthetetlen humor,
Haydn művészetének egyik legfőbb vonása, ami soha nem lapos, soha nem kabarészintű, de azért sokszor harsány, poénos. Ilyen a zárószámként eljátszott, az Il distratto ("A szórakozott") jelzőt viselő hattételes darab fináléja, melyben a mester egy még tőle is szokatlanul vaskos viccel él. Karl Geiringer nagy Haydn-monográfiája így írja le az effektust: "A generálpauzában Haydn hirtelen újra hangoltatja a hegedűket. A 3. és 4. húr együttcsengéséből azonban a megszokott kvint helyett előbb szext szólal meg, mert a mester elrendelte, hogy a tétel kezdetén a G-húrt F-re hangolják le. Ezt a szándékos hibát azonban a hegedűsök rögtön kijavítják: a húrt - anélkül, hogy szünetet tartanának! - ismét G-re hangolják fel. És hamarosan, mintha mi sem történt volna, ártatlanul folytatják a játékot." Ez a nagy gag frenetikusan szólt a koncerten, és előadása egyben megvilágította, hogyan képzeli Norrington a közönséggel megteremtendő kapcsolatot. Amikor a ominózus hangolás bekövetkezett, a karmester a nézőtér felé fordult, széttárta kezét, mintegy jelezve: "hát ez téboly, de mit lehet tenni?" Már az első számban is többször leengedte karját, a teremhez fordult, ad spectatores, hogy egy fuvola- és egy csellószólónál némán jelezze: "ezt hallgassák meg, bámulatosan szép!" És tényleg az volt, a zenekar minden tagja perfekt muzsikus (hihetetlen rézfúvósok!), akik szakadatlanul résen vannak, a slamposság ismeretlen vendég itt.
A két szimfónia mellett Bernarda Fink mezzoszopránját csodálhattuk a két ritkán játszott kantátában. A Buenos Airesben született, szlovén származású mezzoszopránt két évvel ezelőtt tátott szájjal ismertük meg a Philippe Herreweghe által dirigált Bach h-moll misében. Ez a jeles énekesnő nem csupán hangjával, muzikalitásával, szerepformálásával, de a zene iránti alázatával is kivívhatja elismerésünket. Katartikus koncert volt, az élet egy nagy ajándéka. Hazafelé menet belegondoltam, talán mégis igaza volt az öreg Lukácsnak, aki Rilkét idézve azt mondta, hogy minden nagy művészet lényege a felszólítás: "Változtasd meg éltedet!"
30-án Eötvös Péter karmesterként és zeneszerzőként állt a Budapest Kongresszusi Központ pódiumára a BBC Szimfonikus Zenekar élén. Liebmann és Gőz után megint egy emlékezetes rézfúvós-produkciót hallhattunk: második számként Eötvös Jet Stream című trombitaversenyét (?) játszotta a nagy zeneszerző fia, Markus Stockhausen. Teljesen valószínűtlen, ahogy a hangszert kezeli, hangja olykor leheletfinom, fuvolaszerű, olykor vaskosan hörgő. Muzikalitása lefegyverző, nagyszerűen, tökéletes stílusérzékkel élt a zeneszerző által adott improvizatív lehetőségekkel. A mintegy 22 perces darab első hallásra amolyan Miles Davis hommage-nak tetszett, különösen meghatóan szólt a gyönyörű lírai középrész, ahol kitűnt: a BBC-zenekar trombitásai sem akármilyen muzsikusok. Az első számként előadott zeroPoints című darabban átélhettük a zenekar virtuozitását, a rendkívül igényes partitúrát nagy lendülettel, tökéletes koncentráltsággal adták elő, ez a modern szimfonikus költemény a fényűzés és a takarékosság remekül proporcionált keveréke. Arányérzék, arányérzék... - mondogathattam mantraként a szünetben.
Szünet után aztán Eötvös bebizonyította, hogy nem véletlenül tartják a legnagyobb karmesterek egyikének. A két Debussy-mű közül (Jeux, illetve A tenger) az előbbi az elemzés, az utóbbi pedig a színkeverés csodája volt. És kiderült - Bartók nagy zenekari művei mellett -, mi hatott leginkább a zeroPoints rendkívül színes partitúrájára.
Summa: nagy fesztivál volt az idei. Csak azt nem értem, miért a sok üres szék.
Csont András
