Kálmán C. György

Az oktatás nem (vagy nem csak) annyiban fontos a kormányzatnak, amennyiben az óvodáktól az egyetemekig minden szinten szorongatja és ellehetetleníti – mély, zsigeri ellenszenv él benne. Végül is érthető.

Mi a baj a pécsi Csontváry-képek Budapestre szállításával? Rengeteg. De ne is foglalkozzunk a technikai, muzeológiai és anyagi kérdésekkel – csak a mögötte húzódó kultúrafelfogással.

Törvényileg megtiltjuk, hogy valaki más csinálja azt, amit mi szeretnénk (tudunk, szeretünk) csinálni – rendjén van ez így?

Egy szicíliai zsarnok valaha azzal szórakoztatta magát, hogy egy rézbikában lassan megsütötte áldozatait, és a kiszűrődő hangokat igen mulatságosnak találta.

Az állami rádió és televízió meghökkentő műsorokat iktat műsorrendjébe – médiatörténelmet ír. Én is segítek.

Eszement őrültségeket politikai beszédbe illeszteni – komoly kihívás. Emlékeztet egy játékra is. Próbálkozzunk azzal, hogy továbbgondoljuk.

Sok foglalkozás túlságosan kevés pénzzel jár, ezek között soknak nagyon alacsony a presztízse is. De vajon vállalnánk sok pénzzel járó, de kétes munkákat?

Mindenhonnan azt a közhelyes igazságot halljuk, hogy mindenki fél, ezért nincs semmi ellenállás, lázongás, ezért hallgat mindenki. Jó, lehet – de nincs kiút?

Egyesek szerint az a baj, hogy a kormány keveset tárgyalt az egyetemi szakok megszüntetéséről az érintett intézmények vezetőivel és hallgatóival. Nem, szerintem nem ez a baj.

Nemcsak az a probléma, hogy az oktatásirányítás lenézi és félreérti a „hasznavehetetlen” szakok jelentőségét – hanem általában is az a tendencia, hogy a gazdasági racionalitás igyekszik megszüntetni a szabad eszmecsere tereit.

A jelenlegi oktatásirányítás ferde szemmel nézi azokat a szakokat, amelyek szerinte nem adnak kézzelfogható és a gyakorlatban közvetlenül alkalmazható tudást. Vagyis: a büfé-szakokat.

Egy ifjúkonzervatív publicista jól kioktatja az amerikaiakat, hogy mire legyenek érzékenyek, mi fontos, mit érdemes tanítani.