Nem könnyű, de próbáljunk meg nagyon higgadtak és tárgyszerűek maradni. Eltelt pár nap, az ilyen ügyek amúgy is gyorsan elfelejtődnek.
Vagy, ha úgy esik jól, először engedjük ki a gőzt: küldjük el a pokolba ezt a pöffeszkedő, kivagyi, magamutogató kulturális irányítást, amely csakis nagyszabásúban, központiban és csillivilliben tud gondolkodni, pénz nem számít; káromkodjunk egy kacskaringósat amiatt, hogy bárki, aki magas polcra kerül, rögtön ért a múzeumokhoz, idegenforgalomhoz, országimázshoz, és hogy úgy teszi ide-oda az ország kulturális kincseit, mintha csak saját spájzában rakna rendet; végül köpjünk egy hegyeset azon csinovnyikok felé, akik hajbókolva és mosolyogva szolgálnak ki bármilyen eszement kormányzati ötletelést, pökhendin söpörve le bármilyen ellenvetést.
Ha ezzel megvagyunk, legyünk szelídek és visszafogottak.
Mi a baj a pécsi Csontváry-képek Budapestre szállításával (persze, igen, tudjuk – ideiglenesen)?
Én sem értek ehhez (csak én be merem vallani), már csak ezért is félreteszek mindent, ami szakmai, tisztán muzeológiai-szakmai érv volna. Én is tartok attól (mint a szakemberek többsége), hogy ekkora bazi nagy képeket mozgatni nagyon veszélyes lehet, hogy Csontváry festési technikája nem számolt efféle megpróbáltatásokkal, hogy maga a szállítás is igen bonyodalmas. Ne számoljuk a pénzt se – tegyük fel, hogy éppen erre éppen most rengeteg van, ne garasoskodjunk, ha kultúráról van szó.
| ||
Vannak, akik felvetik, hogy ahol ennyi pénz játszik, ott bizonyára sokan jól járnak, egy bizonyos százalék korrupcióra (kenőpénzekre, közbeékelt – de semmit nem csináló – szervezetek kitömésére) szokott elmenni. Ezt semmi nem bizonyítja, de hát vannak tapasztalataink – de hát, oké, ezzel se foglalkozzunk. Ahogyan nyilvánítsuk azt is puszta rémlátomásnak, hogy az „ideiglenesség” szép lassan tartós kölcsönné változik, majd (gondosan kiválasztott) szakemberek megállapítják, hogy Budapesten van a legjobb helyük a képeknek.
Azzal se törődjünk, hogy nem szokás egy-másfél hónapos határidővel kieszelni és nyélbe ütni egy monstre kiállítást – vagy ha régebbi az ötlet, azt nyilvánosságra szokás hozni, már csak azért is, hogy a Távol-Keletről érkező turisták figyelmét felkeltsék, és minden dél-amerikai és ausztrál utazó ehhez tudja illeszteni európai körútját. Arról nem is szólva, hogy talán a szakmabeliek is megvitathatnák, esetleg segíthetnék a tervezetet.
Ezeknek a megfontolásoknak bármelyike önmagában elég lenne ahhoz, hogy aggódjunk, berzenkedjünk – vagy akár tiltakozzunk. Amiről most írok pár szót, az pedig, mi tagadás, keveseket érdekel, és persze nem emiatt fog üvöltve tiltakozni a nép a pécsi és budapesti köztereken. Holott: súlyos.
Gondolkodjunk csakis a koncepcióról magáról.
Arról, hogy efféle nagy, központi kiállítások vannak ugyan szerte a világon – de egyrészt ezeket évekig készítik elő, nagyon gondosan választják ki a leendő helyszínt, percre megtervezik a szállítás minden mozzanatát, másrészt akkor választják ezt a megoldást, ha nagyon távol (többnyire: sok országban) vannak egymástól a művek, amelyeket egyazon helyre szeretnének ideiglenesen összehozni. A Budapest–Pécs-távolság nem bejárhatatlan, nagyobb országok lakóinak egyenesen nevetséges – de magyarok tízezrei is gyakran megteszik. (Vagy másfél évtizedig én is, hetente.)
Aki úgy gondolkodik a kultúráról, hogy annak életben tartásához és népszerűsítéséhez, promóciójához és hatásához fesztiválok, hatalmas rendezvények, díszes összkiadások és koncentrált, monstre manifesztációk kellenek – az (hogy nagyon visszafogott legyek) tévúton jár. Kicsit erősebben: az nem ismeri a kulturálisan gazdag országok valódi működését, az primitív és tudatlan, az teljesen téves fogalmat alkot a pezsgő művészeti életről. A sznobizmus, a giccsgondolkodás és a megalománia háromszögében helyezném el ezt az elképzelést.
Kis önreklám: vagy négy éve írtam majdnem ugyanerről a gigantikus összbudapesti múzeumegyesítési tervvel kapcsolatban, szerintem nem volt rossz: és most nagyjából (még ha ideiglenesen is) hasonlóról van szó. Mindent söpörjünk egy helyre, tegyünk a mobiljukkal kattintgató gyorsturisták kedvére, a törökmézre tegyünk tejszínhabot és porcukrot is. Mondom: ez nem olyasmi, amivel hatékonyan meg lehet kontrázni a (sajnos, mindenképpen megvalósuló) tervet: csak hát eminensen mutatja a kormányzat úgynevezett ízlését, a kultúráról alkotott képét, a látványosságra és centralizálásra törekvés fékezhetetlen hajlamát. Minden muzeológiai, gazdasági, logisztikai megfontolás mellett: ez a bődületes ideológia nem kevésbé ijesztő.
