Rézbika

  • Kálmán C. György
  • 2015. május 27.

Első változat

Egy szicíliai zsarnok valaha azzal szórakoztatta magát, hogy egy rézbikában lassan megsütötte áldozatait, és a kiszűrődő hangokat igen mulatságosnak találta.

Volt egy zsarnok Szicíliában, Phalaris, aki arról vált híressé, hogy rézből bikát építtetett, áldozatait belezárta, és lassú tűzön (talán némi olaj hozzáadásával) elevenen megsütötte őket. A bikából hangzó üvöltés jól elszórakoztatta, kifejezetten élvezetét lelte a rézbika hangjaiban. De van olyan elbeszélés is, hogy maga a kínzóeszköz úgy volt kialakítva, hogy az áldozatok kétségbeesett halálsikolyait zenévé – vagy legalábbis a bika bőgéséhez hasonló hangokká – alakította. Phalaris tehát vagy a szenvedést magát élvezte, vagy azt, ami abból (mindenféle művi áttételeken keresztül, érdekes hangok formájában) hozzá eljutott. Ez aligha megállapítható.

Ez a rettenetes történet lehetne a művészet allegóriája is.*

false

Mi, műélvezők, valamennyien Phalarishez vagyunk hasonlatosak. Ha nem is mások kínlódását, szenvedését, gyötrelemét élvezzük – de azt, ami hozzánk a művészeten keresztül ebből átszűrődik. Érdekes, szép, megindító hangokat hallunk abból, ami (odabent, a rézbika egyre forróbb belsejében) szörnyű ordítás, az elviselhetetlen fájdalom vinnyogása, kiáltása, jajveszékelése. Kicsit álszentek is vagyunk, mert nem akarunk belegondolni, mi van odabent, csak a jó meleget érezzük, meg a hangokat hallgatjuk.

Hazánk egyik legnagyobb kultúrteoretikusa ezt látta át.

Ha egyszer a szenvedés az, ami a művészetet élteti, ha egyszer a borzalmak átélése szükségeltetik ahhoz, hogy – Phalarisként – a kiszűrődő hangokban kedvünket lelhessük: akkor a művészet fellendítéséhez éppen a rézbika belsejének forrósága kell. A szörnyűségek átélése, a bezártság és a közeli halál iszonytató tudata. A nemzet művészi emelkedésének záloga tehát: a börtön, a kínzókamra, a zsarnokság.

„...kéne egy jó kis elnyomás, diktatúra, börtönbe kellene zárni az írókat, ott majd fordíthatnának idegen nyelvű irodalmat. Mint Göncz Árpád annak idején.”

Ezt mondja.

false

 

Fotó: Soós Lajos/MTI

Vagyis csak kimondja azt, amit Phalaris (reflektálatlanul, puszta ráérzéssel) megvalósított.

S ha kicsit merészebbek vagyunk, kiterjeszthetjük az allegóriát a művészeten túlra. Ugyan miért volna a művész előjoga a szenvedés? Nincs túl jó dolgunk, mindnyájunknak? Hogy már azt se tudjuk, mit kezdjünk a fene nagy szabadsággal? Miért éppen az írók meg effélék kerüljenek csak börtönbe? Hát mennyivel különbek ők bárki másnál? Milyen izgalmas, szívhez szóló, mulatságos hanghatásokra volna képes bármelyikünk!

Rézbikát!


 

* Ezt nem én találtam ki, hanem Kierkegaard, lásd például itt, de Tillmann J. A. is utal effélére.

Figyelmébe ajánljuk