Mindenféle – baloldali, liberális, egyéb – véleményformáló, meg az érintett egyetemi emberek egy része is azt panaszolja, hogy ez az egész felsőoktatási kavarodás (szakok megszüntetése, átalakítása, átrendezése) azért jött létre, mert a kormány elmulasztotta az egyeztetést. Hogy hetekig, hónapokig, akár évekig kellett volna a kormánynak tárgyalnia az egyetemek rektoraival, dékánjaival, sőt a hallgatókkal is, minden lehetőséget és változatot nyugodtan megfontolni, és számtalan megbeszélést lefolytatni.
Hát nem.
A francba az egyeztetésekkel, tárgyalásokkal. Legalábbis: a kormánnyal semmi esetre sem.
Nem azért, mert ezzel a kormánnyal nem. Általában semelyik kormánnyal sem, mert a kormány (de még a megfelelő minisztériuma vagy államtitkársága sem) nem ért a felsőoktatáshoz. Nem erre tartjuk. Az a dolga, hogy megteremtse a lehető legjobb működési feltételeket, és adjon az adófizetők pénzéből az egyetemnek, vagy ha szakértőktől (szakértő testületektől) komoly figyelmeztetést kap, vonjon meg támogatásokat. Ne mondja senki, hogy a minisztérium belelát bármely szak (vagy pláne az egész egyetem) működésének rejtelmeibe.
| ||
Van néhány egyszerű, de fontos kérdés, amit meg kell válaszolni: megfelelő tudományos és pedagógiai felkészültsége van az egyetemnek (szaknak, tanszéknek, csoportnak)? Megvannak-e a körülmények (tantermek, laboratóriumok, könyvtárak, eszközök, gyakorlóterepek)? Lesz-e elég hallgató, és milyen képzettséget érnek el az oktatás végére? És így tovább – ezt a minisztérium (semmilyen minisztérium) nem tudja megítélni, ne is töltsék ezzel a drága idejüket. Még csak az hiányzik, hogy jól fizetett minisztériumi bürokraták számolgassák a krediteket, minősítsék az oktatókat, mustrálják a műszereket.
Erre egy tekintélyes és elfogulatlan szakemberekből álló testület való, amelyik több részből áll, szakterület szerinti megoszlásban. Majd ők megmondják, hogy melyik szak (tanszék, egyetem) működik jól, melyik nem. Hol kell fejleszteni, hol érdemes leépíteni. És miért. A minisztériumnak az a dolga, hogy rájuk bízza a döntés előkészítését – legfeljebb ha a költségvetés nem engedi, szomorúan széttárja a kezét, és mégsem ad pénzt; vagy ha az ország váratlanul meggazdagszik, néhány halálra ítélt szakot is megment, úri jókedvében.
A tárgyalások pedig… tudjuk, milyenek. Először is: titkosak. Senki nem lát beléjük, minden a nyilvánosság kizárásával zajlik; a rektor urak (szerintem nincs is rektornő, széles e hazában) alkukat kötnek, szívességeket tesznek, zsarolnak és behódolnak – soha, senki nem tudja meg, mi is történik voltaképpen. Utána aztán mindenki saját hősiességével henceg és a többiek gyávaságát érzékelteti, az asztal minden oldalán. Másodszor: olyan kérdésekről eshet szó, amiknek semmi köze az imént felsorolt egyszerű szakkérdésekhez – feltételezhető, hogy a politikai rokonszenv, a személyes kapcsolatok, a pillanatnyi hangulat erősen befolyásolja a megbeszélés kimenetelét. Harmadszor: szükségképpen szervezetlen, ad hoc, kaotikus (ez mindegyik fél érdeke), hogy mikor ki tárgyal kivel: négyszemközti, hatszemközti smúzolások váltakoznak hivatalos plenáris komolykodással, és senki nem tudhatja, ki kivel kötött milyen háttéralkut.
Hát, ez ne legyen. Lehet tárgyalni – de nem a kormánnyal, és csakis nyilvánosan. Legyenek teljesen világos játékszabályok, és ellenőrzés (a nyilvánosság és szakemberek ellenőrzése) minden ponton. Nem azon kell nyafogni, hogy kevés volt az egyeztetés – hanem az egyeztetés rendjét kell megváltoztatni.
