Mi hülyeség?

  • Kálmán C. György
  • 2015. április 5.

Első változat

Egy ifjúkonzervatív publicista jól kioktatja az amerikaiakat, hogy mire legyenek érzékenyek, mi fontos, mit érdemes tanítani.

Na, azt aztán külön imádom, amikor ifjúkonzervatívok mondják meg, hogy ki mire legyen érzékeny, meg hogy mi hülyeség, mi nem az.

Egy ifjúkonzervatív honlapon igencsak zavaros cikkben viccelődik a publicista a hülye Nyugaton (főleg Amerikán), ahol mindenféle ostobaságokból csinálnak problémát, és mindenféle hülyeségeken tökölődnek, jódolgukban, mert jut nekik erre is idejük meg pénzük. Tisztára, mint ha a hatvanas évek hangját hallanám, amikor Fellinit csak azzal lehetett megvédeni, hogy legalább kíméletlenül leleplezi a semmittevő, haszontalan, köldöknéző pénzarisztokrácia léha életmódját, Bergman meg bemutatja, hogy a saját elidegenedett individualitásába zárt, kiúttalan értelmiség hogyan emészti magát. De azért ezek a bomló imperializmus bűzhödt végtermékei, válságjelenségek, pfuj.

Ilyesmit fejteget elég zavarosan és sok példával az ifjúkonzervatív, és többek között felhozza azt a példát, hogy „a University of Georgia keretei között működő egyesületek eközben úgy döntöttek, hogy összejöveteleiken betiltják az abroncsos szoknyákat, mivel azok a korábban egy ideig rossz emléke miatt betiltott konföderációs egyenruhákéhoz hasonló üzenetet hordoznak. Fordítunk: mivel a rabszolgaságot elfogadó időkben voltak, akik ilyen szoknyákat viseltek, ezért ezek a szoknyák rasszisták. A legjobb, hogy egyébként fekete nők is hordtak ilyen szoknyákat akkoriban.” Egyáltalán nem értek a déli államok történetéhez, szokásaihoz és érzékenységeihez – és örülök, ha a publicisztika szerzője ebben sokkal jobban áll nálam –, de feltételezem, hogy egy komoly egyetem egyesületei nem egytől egyig futóbolondokból állnak. Ha például a díszmagyar vagy a bocskai hazai karrierjére gondolunk, bizony, ébreszthetnek kellemetlen képzettársításokat – s ha valaki manapság ilyenben jelenik meg, annak van üzenete. Nem rasszista, még csak nem is feltétlenül horthysta, de feltételezhetjük, hogy nem csak éppen ez került a kezébe a szekrény mélyéről, nem egészen véletlenül kapta fel, mert a zöld pulcsija éppen mosásban van. Igenis lehet jelentősége – és sértőleg, fenyegetőleg vagy csak zavarólag hathat egy mégoly ártatlannak látszó hagyományos ruhadarab is; s ha az efféle zavarbaejtő helyzeteket el akarja kerülni egy társaság, akkor megszabhatja, hogy ezeket a ruhadarabokat a tagok ne viseljék. Ugyan, miért kellene a magyar publicistának hülyének néznie azokat, akik érzékenyek az ilyesmire, innen több ezer kilométernyire? (Ami meg azt illeti, hogy abroncsos szoknyákat a fekete nők is hordtak – láttam képet a holokauszt idejéből bocskaiban büszkén feszítő zsidó gyerekekről. Szívszorító volt.)

A publicista egy másik elrettentő példája az amerikaiak idiotizmusáról az, hogy milyen dolgokat képesek az egyetemen tanítani. Haha. „John Zmirak az Intercollegiate Review tavaszi számában összegyűjtötte a hét legnevetségesebb amerikai egyetemi kurzust.” Nagy hírű egyetemek, értelmetlen, mulatságos, semmirekellő tanórák. Sok-sok pénzt zsebelnek be, a diákoknak valami zagyvaságot nyújtanak – tiszta átverés, semmi praktikus, kézzelfogható tudás, sehol semmi társadalmi haszon vagy keményendolgozás. Jódolgukban.

Tehát a magyar publicista ismét kioktatja Amerikát – meg persze minket is – arról, hogy minek van értelme, minek nincs, mi fontos, mi nem. (Ugyanakkor – nem is értem – mégiscsak egy amerikai forrásra támaszkodik.) Hogy nem veszik észre ezek az osoba amerikaiak? Nálunk már rég az asztalra csapna a minisztérium, lenne szakmegszüntetés, tanszékösszevonás, dékáncsere, szigorú kancellári ellenőrzés, elbocsátások, közmunka. És hát nem is viszik semmire, a Nyugat, mint tudjuk, válságban van, hanyatlik.

false

A publicista a felsorolás végére teszi – tehát nyilván slusszpoénnak szánja – a „Beyoncé átpolitizálása” című kurzust. A hasunkat fogjuk a röhögéstől. Hát kell ilyen ostobaság bárkinek is?

Kell.

Szerintem például nagyon is kell. Az „átpolitizálás” szó ugyan nem valami jó fordítás (a „politicizing” megfelelőjeként), inkább körül kellene írni: Beyoncé (személyének és munkásságának) politikai vonatkozásai és jelentősége – de mindegy is. A lényeg az, hogy a nyilvánosságban sokat szereplő „ikonról” (vagy fontos kulturális-szubkulturális szereplőről) szól a kurzus, éspedig nem művészi (vagy egyéb) tevékenységéről, hanem arról, hogy milyen értékeket, politikai és ideológiai mintákat, nőképet, normákat sugall vagy közvetít (vagy fejt ki explicit módon). Iszonyú fontos (és a hallgatókat vonzó) téma, nemcsak elszállt bölcsészeknek, hanem akár gépészmérnök- vagy orvostanhallgatóknak is izgalmas. Megérthetik általa a körülöttük levő kultúrát, az alig érzékelhető (de erősen ható) politikai-ideológiai manipulációkat, saját gondolkodásuk előfeltevéseit és vakfoltjait. Jobban eligazodnak a rájuk zúduló hangok-képek-szövegek világában, kritikusan tudják szemlélni a társadalmat és működését. Rájönnek, mit jelenthet egy abroncsos szoknya vagy egy díszmagyar. Nyitott, gondolkodó, problémaérzékenyebb ember lesz belőlük. Jódolgukban.

Neked ajánljuk