Na, azt aztán külön imádom, amikor ifjúkonzervatívok mondják meg, hogy ki mire legyen érzékeny, meg hogy mi hülyeség, mi nem az.
Egy ifjúkonzervatív honlapon igencsak zavaros cikkben viccelődik a publicista a hülye Nyugaton (főleg Amerikán), ahol mindenféle ostobaságokból csinálnak problémát, és mindenféle hülyeségeken tökölődnek, jódolgukban, mert jut nekik erre is idejük meg pénzük. Tisztára, mint ha a hatvanas évek hangját hallanám, amikor Fellinit csak azzal lehetett megvédeni, hogy legalább kíméletlenül leleplezi a semmittevő, haszontalan, köldöknéző pénzarisztokrácia léha életmódját, Bergman meg bemutatja, hogy a saját elidegenedett individualitásába zárt, kiúttalan értelmiség hogyan emészti magát. De azért ezek a bomló imperializmus bűzhödt végtermékei, válságjelenségek, pfuj.
Ilyesmit fejteget elég zavarosan és sok példával az ifjúkonzervatív, és többek között felhozza azt a példát, hogy „a University of Georgia keretei között működő egyesületek eközben úgy döntöttek, hogy összejöveteleiken betiltják az abroncsos szoknyákat, mivel azok a korábban egy ideig rossz emléke miatt betiltott konföderációs egyenruhákéhoz hasonló üzenetet hordoznak. Fordítunk: mivel a rabszolgaságot elfogadó időkben voltak, akik ilyen szoknyákat viseltek, ezért ezek a szoknyák rasszisták. A legjobb, hogy egyébként fekete nők is hordtak ilyen szoknyákat akkoriban.” Egyáltalán nem értek a déli államok történetéhez, szokásaihoz és érzékenységeihez – és örülök, ha a publicisztika szerzője ebben sokkal jobban áll nálam –, de feltételezem, hogy egy komoly egyetem egyesületei nem egytől egyig futóbolondokból állnak. Ha például a díszmagyar vagy a bocskai hazai karrierjére gondolunk, bizony, ébreszthetnek kellemetlen képzettársításokat – s ha valaki manapság ilyenben jelenik meg, annak van üzenete. Nem rasszista, még csak nem is feltétlenül horthysta, de feltételezhetjük, hogy nem csak éppen ez került a kezébe a szekrény mélyéről, nem egészen véletlenül kapta fel, mert a zöld pulcsija éppen mosásban van. Igenis lehet jelentősége – és sértőleg, fenyegetőleg vagy csak zavarólag hathat egy mégoly ártatlannak látszó hagyományos ruhadarab is; s ha az efféle zavarbaejtő helyzeteket el akarja kerülni egy társaság, akkor megszabhatja, hogy ezeket a ruhadarabokat a tagok ne viseljék. Ugyan, miért kellene a magyar publicistának hülyének néznie azokat, akik érzékenyek az ilyesmire, innen több ezer kilométernyire? (Ami meg azt illeti, hogy abroncsos szoknyákat a fekete nők is hordtak – láttam képet a holokauszt idejéből bocskaiban büszkén feszítő zsidó gyerekekről. Szívszorító volt.)
A publicista egy másik elrettentő példája az amerikaiak idiotizmusáról az, hogy milyen dolgokat képesek az egyetemen tanítani. Haha. „John Zmirak az Intercollegiate Review tavaszi számában összegyűjtötte a hét legnevetségesebb amerikai egyetemi kurzust.” Nagy hírű egyetemek, értelmetlen, mulatságos, semmirekellő tanórák. Sok-sok pénzt zsebelnek be, a diákoknak valami zagyvaságot nyújtanak – tiszta átverés, semmi praktikus, kézzelfogható tudás, sehol semmi társadalmi haszon vagy keményendolgozás. Jódolgukban.
Tehát a magyar publicista ismét kioktatja Amerikát – meg persze minket is – arról, hogy minek van értelme, minek nincs, mi fontos, mi nem. (Ugyanakkor – nem is értem – mégiscsak egy amerikai forrásra támaszkodik.) Hogy nem veszik észre ezek az osoba amerikaiak? Nálunk már rég az asztalra csapna a minisztérium, lenne szakmegszüntetés, tanszékösszevonás, dékáncsere, szigorú kancellári ellenőrzés, elbocsátások, közmunka. És hát nem is viszik semmire, a Nyugat, mint tudjuk, válságban van, hanyatlik.
| ||
A publicista a felsorolás végére teszi – tehát nyilván slusszpoénnak szánja – a „Beyoncé átpolitizálása” című kurzust. A hasunkat fogjuk a röhögéstől. Hát kell ilyen ostobaság bárkinek is?
Kell.
Szerintem például nagyon is kell. Az „átpolitizálás” szó ugyan nem valami jó fordítás (a „politicizing” megfelelőjeként), inkább körül kellene írni: Beyoncé (személyének és munkásságának) politikai vonatkozásai és jelentősége – de mindegy is. A lényeg az, hogy a nyilvánosságban sokat szereplő „ikonról” (vagy fontos kulturális-szubkulturális szereplőről) szól a kurzus, éspedig nem művészi (vagy egyéb) tevékenységéről, hanem arról, hogy milyen értékeket, politikai és ideológiai mintákat, nőképet, normákat sugall vagy közvetít (vagy fejt ki explicit módon). Iszonyú fontos (és a hallgatókat vonzó) téma, nemcsak elszállt bölcsészeknek, hanem akár gépészmérnök- vagy orvostanhallgatóknak is izgalmas. Megérthetik általa a körülöttük levő kultúrát, az alig érzékelhető (de erősen ható) politikai-ideológiai manipulációkat, saját gondolkodásuk előfeltevéseit és vakfoltjait. Jobban eligazodnak a rájuk zúduló hangok-képek-szövegek világában, kritikusan tudják szemlélni a társadalmat és működését. Rájönnek, mit jelenthet egy abroncsos szoknya vagy egy díszmagyar. Nyitott, gondolkodó, problémaérzékenyebb ember lesz belőlük. Jódolgukban.
