Ha mondjuk egy marós-esztergályos szakmunkás elégedetlen a gyár vezetésével, rossznak tartja a munkaszervezést és értelmetlennek az előírásokat, vagy megvan a véleménye a gyárat sújtó adókról és az exporttilalmakról, amelyek miatt lehetetlen rendesen keresni, bármennyit dolgozik is – akkor legfeljebb az öltözőben vagy a kocsmában panaszkodik. Esze ágában sincs felmenni a vezérigazgatóhoz vagy akár a részlegvezetőhöz – úgy gondolja, ennek semmi értelme, és még a végén rajta is veszthet. Marós-esztergályost találnak majd helyette, őt meg egyszerűen kirúgják, nem nagy ügy. Fél, ha ilyen durván akarunk fogalmazni. Félti az állását, a kényelmét, a megszokott környezetet. És egyikünknek sem jut eszébe ezért elítélni, ezt furcsállni, vagy a félő embert más viselkedésre ösztönözni. Igaza van, racionálisan felméri, hogy mi mit ér meg, minek mekkora és milyen hatása lehet.
Vagy ha mondjuk egy tanár fel van háborodva azon, ami az iskolája (a tankönyvellátás, a tanterv, a szakfelügyelet, a Klik stb.) körül történik – nem fog hőbörögni, legfeljebb a tanáriban vagy a könyvtárban dühöng, esetleg az igazgatónak mondja el. Fél, ha úgy tetszik. Fél, mert bármikor megtilthatja a felsőbb hatalom, hogy „nyilatkozzék”, és kockáztatja, hogy kirúgják, fegyelmivel vagy akárhogy. Érthető, hogy nem csap botrányt, csendben marad.
| ||
Nem könnyű helyzetek ezek, és mindenki maga méri fel (többé-kevésbé megalapozottan), hogy mennyi oka van a félelemre. Ráadásul a félelem gyakran irracionális. Sokan félnek a kutyáktól, kígyóktól, pókoktól – olyat is ismerek, aki retteg a hajók látványától. Aligha lehet meggyőzni őket arról, hogy fölösleges – hiábavaló, értelmetlen, alaptalan – ez a félelem (vagy csak igen ritka esetekben indokolt). Lehet esetleg próbálkozni hosszas (deszenzibilizáló) kúrákkal, de ehhez túl sok energia és idő kell.
Éppen ezért most abba is hagyhatnám, és azt mondhatnám: az a közhely, hogy az emberek nem nyitják ki a szájukat, mert félnek, megoldhatatlan helyzetre utal. És azzal folytathatnám, hogy én bizony nem ítélem meg őket, ki tudja, milyen atavisztikus rettegések vagy kézzelfogható egzisztenciális fenyegetettség van egy-egy meghátrálás, befogott száj vagy szervilis mosoly mögött. Vannak konfliktuskerülő meg aggodalmas emberek, ki vagyok én, hogy pálcát törjek felettük, hogy számon kérjem rajtuk, hogy miért így viselkednek. Megnevelni pedig nem én fogom őket. Talán senki.
Mégsem hagyom abba, mert némi önreflexióra szeretném rábírni legalább kedves olvasóimat. Meg – esetleg – némi kiutat mutassak. Azzal persze nem tudok mit kezdeni (én sem, de különösen a félelem vasmarkába szorított személy), ha valakire elemi erővel tör rá a rettegés. Az is nehéz ügy, ha tényleg a megélhetés, biztos munka, a családtagok jövője vagy az anyagi biztonság múlik egy-egy megszólaláson. De – bár én is hallok rémtörténeteket – ez azért inkább ritkaság lehet. És különösen meggondolandó, hogy minél magasabb polcon van valaki, annál kevésbé valószínű egy ilyen szomorú következmény. A marós-esztergályost könnyen kidobják, talán még a tanárt is el tudják lehetetleníteni – de ahogyan haladunk feljebb a ranglétrán, egyre kevésbé kell bárkinek bármitől tartania. Vagy amitől tarthat – az bőven elviselhető. Az osztályvezető-helyettesből nem lesz osztályvezető? A dékánhelyettesből nem lesz dékán? Püff neki. Vagy esetleg visszakerül egy-két szinttel lejjebb? A rektor kénytelen lesz újra oktatni? Az osztályvezetőből beosztott hivatalnok lesz? Ezt is ki lehet bírni, nem is szólva arról, hogy akinek már egyszer magasabb státusa volt, a munkaerőpiacon felértékelődik. Nemigen kell tartania elszegényedéstől vagy munkanélküliségtől.
Vagyis: minél inkább felvitte valakinek az isten a dolgát, annál kevésbé mentegethető, ha befogja a száját, amikor ki kellene nyitni. Sőt le lehet mondani, demonstratíve. Még az alá beosztottakat is lehet lázítani. Kicsi a kockázat és sokat lehet elérni, sokkal többet, mint ha valakinek se rangja, se címe, se fontos funkciója.
De ha még ez sem elég – ha valakit aggaszt, hogy egyedül marad, hogy hülyét csinál magából az ágálással, a kötözködéssel, a lázongással: össze is lehet fogni. Egyetlen osztályvezető-helyettes vagy üzemvezető, vagy alcsoportfőnök felmondása (vagy hangos tiltakozása) talán tényleg nem sokat számít. Csakhogy ha a követelés tényleg nem hülyeség, akkor van rá esély, hogy többen mellé állhatnak. Lehet látványos, nagy nyilvánosságot követelő akciókat közösen csinálni – és ha egy (vagy néhány) embert még ki lehet rúgni, le lehet fokozni, lehetetlen helyzetbe lehet hozni, sokakat már nemigen.
Szóval, összegezve – persze, hogy mindenki fél, mindenkinek megvan rá az oka, mindenkinek igaza is van. De nem kéne azon töprengeni – és elsősorban azoknak, akiknek kevés a vesztenivalójuk –, hogy hogyan lehetne ebből kikecmeregni?
Ez eddig, úgy látszik, csak a diákoknak jutott az eszükbe.
