Móricz pályája nem szűkölködik hatalmas energiát mozgósító vállalkozásokban, ám ezek közt is a legnagyobb szabású, legtöbb munkáról és előkészületről tanúskodó alkotás az Erdély, ez a sokszínű, sokalakos történelmi regénytrilógia, amely kézen fogja a figyelmes olvasót, és magával viszi a XVII. század eleji Erdélybe, Báthori Gábor és Bethlen Gábor fejedelemségének éveibe. Németh Lászlónak a harmadik rész megjelenésekor, 1935-ben írt kritikáját valósággal szétveti a friss olvasmányélményből fakadó ámulat: (Móricznak) "ez a könyve bőségben is túltesz akármelyik előzőn. (...) Látható itt az erdélyi úri nép tanácsban, toron, harcmezőn, a fejedelem, amint számtalan levelét írja, diákjaival a Kassa felé vivő utakat tanulmányozza vagy a várak tatarozására ad rendeletet, a fejedelemasszony feketeruhás szövőnépe közt éjidőn, kedves testvére fogadásakor, vagy amint betegségében füstölik, zsoltároznak fölötte. A szász kereskedő sötét boltjában a sivatagon, tatáron, télvízen átlopott selyem és drágakő csillog. Felvont várhidak és kiszegzett előjogok mögött görbehátú, konok mesteremberek ülnek, akik a fejedelem tanácsában is előjogaik summájával kezdik a beszédet, mindegyik ugyanazzal. (...) Munkátlan házaik körül ott lebzselnek a hajdúk, lesve a háborús hírt, hogy a többet ígérő mellett kiszálljanak. A kunság vad vizei közt félvad pásztorok őrzik a gulyát, meztelen heverészve füstös kunyhóikban, melyekből az emelkedő áron át úszva vágják ki magukat barmaikkal. Egy marosszéki mezőn a felszabadított és tőrbe csalt székely jobbágyok vergődnek az urak nyársában. Halljuk a török követek édeskés fenyegetőzését, a szultán tolmácsának fellengzős stílusát és kéjelgő toldásait. Pázmány hatalmas hatású, de válogatósnak nem mondható érvét. Minden fejezet más életkép, más embervilág, új foltja az örök magyarságnak, mely itt nyersebb, veszélyekben jobban megforgatott, de azért sosem idegen, sosem egészen történelem."