Könyv: A költőfejedelem Keletje (J. W. Goethe: Nyugat-keleti díván)

szerző
Márton László
publikálva
2002/5. (02. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az elmúlt év patáliái és ribilliói közepette szép csendben elkészült, majd meg is jelent egy fontos könyv, a Nyugat-keleti díván első teljes magyar kiadása.

Az elmúlt év patáliái és ribilliói közepette szép csendben elkészült, majd meg is jelent egy fontos könyv, a Nyugat-keleti díván első teljes magyar kiadása.Korábban Benedek Marcell negyven évvel ezelőtti Goethe-válogatása adott a gyűjteményből keresztmetszetet. Ebben a Díván teljes anyagának körülbelül negyedrésze olvasható, nagyrészt a Nyugat harmadik nemzedékének legjobb költő-műfordítói (Vas István, Kálnoky László, Rónay György) tolmácsolásában, hozzávéve Szabó Lőrinc már akkor klasszikus fordításait.

Most itt az egész.

Ez az egész könnyen belátható okokból nem négyszer annyi, mint a negyedrésze, hanem annál is több. Például azért, mert kiderül belőle, hogyan képzelt el Goethe egy önálló verseskötetet. (Egyszer egy öreg szerkesztő megmutatta, milyen az önálló verseskötet; az olyan, hogy megáll a saját kötéstábláján, nem dől fel.) Goethe szerette az arányosságot, ugyanakkor nagyvonalú is volt a kompozícióban. A kötet tizenkét "könyvéből" az egyiknek, Szulejka könyvének ötven költeménye nyolcszáz verssorból áll (azaz önmagában véve is egy egész kötet lehetne), míg az előtte álló Timur könyvének két költeménye együtt is alig több negyven sornál. Másodszor pedig azért több az egész, mint négy negyed, mert

a versek

feleselnek egymással,

ide-oda utalnak; a komolysággal, sőt keserűséggel (Rosszkedv könyve) váltakozik derű, bölcsesség, szerelmi szenvedély és mámor (Pohárnok könyve); Goethe időskori költői szerepjátékának teljes spektruma megismerhető belőle, a maga mélységében és gazdagságában.

A magyar olvasó számára kézenfekvő az összehasonlítás Weöres Sándor Psychéjével, amelynek egyébként a Díván egyik fontos mintája és előzménye volt. Mindkét esetben egy-egy idősödő, de még végképp meg nem öregedett költőt látunk, jelentős életpályával és nagyszabású, nagyra becsült életművel, amelynek terhe ugyanakkor egyre inkább akadályozza az alkotóerő szabad érvényesülését. Mindkettejük számára eljött azonban az a szerencsés pillanat, amelyben egy új, addig nem próbált költői szerep lehetőségével találkoztak, és az intenzív szerepjáték egyszersmind a költői fantázia (valamint az életerő) látványos fellobogásával járt. Weöres, elmélyült irodalomtörténeti kutatásaira támaszkodva, kitalált egy nem létező költőnőt, és megalkotta hozzá az életművet, megfelelő életrajzi és kultúrtörténeti háttérrel. Goethe, költőfejedelemként és udvaroncként jóval kényesebb helyzetben, a XIX. század elején fellendült orientalisztikára támaszkodhatott, amikor egy kései szerelem bonyodalmas beteljesülése közepette magára öltötte a középkori nagy perzsa költők, Háfiz, Rúmi, Szádi, Firdauszi és Nizámi köntösét. (Turbánjukról nem is beszélve.)

Nem könnyű néhány sorban méltatni az ötlet és a gesztus jelentőségét, és még utalni is alig lehet az egyes költemények hol épületesen elgondolkodtató, hol mulatságos leleményeire. Goethe egyszerre akart távolságot tartani a bonapartizmustól és az éledező német nacionalizmustól, azonkívül meglehetősen torkig volt a nála két nemzedékkel fiatalabb jénai romantikusok egyre agresszívabb kisajátítási kísérleteivel. (Kivéve Bettina Brentano sakkhúzásait, de az egy másik ügy, nem ide tartozik. Nagyon is idetartozik viszont a Schlegelékkel és Brentanóékkal egyívású művészettörténésszel, Sulpice Boisserée-vel való ismeretség, amelynek dokumentumaiból az derül ki, hogy a Díván keletkezésekor, 1814-15-ben Goethét nemcsak a színpompás Napkelet foglalkoztatta erőteljesen, hanem a gótika, az ónémet táblaképfestészet, a Wackenroder-féle "művészetkedvelő kolostori testvér szívömlengéseinek" világa is. Persze az ehhez fűződő ábrándok - hogy tudniillik a régi német képzőművészet hatására Goethe beáll dísz- és korelnöknek a romantikusok táborába - merőben hiúnak bizonyultak.)

A kötet kompozíciós elve és

legfőbb energiaforrása a párbeszéd

A kései európai költő párbeszédet folytat a évszázadokkal korábbi keleti pályatársakkal; jelképesen egy asztalhoz ül velük, ahogyan fiatal korában együtt lakomázott Homérosszal és Ossziánnal, később Shakespeare-rel és "a Nibelungokkal" is - ez a közös lakoma Goethe máig ható világirodalom-koncepciójának lényege. Nem mellékes, hogy a világirodalomnak ilyesfajta felfogása hozta létre egyebek mellett a magyar műfordítás-kultúrát, azon belül pedig a Díván mostani magyar változatát. (Csak zárójelben említek két fontos kérdéskört, anélkül, hogy válaszolni próbálnék rájuk. Az egyik: milyen volt, mikből tevődött össze Goethe európaisága? Mennyiben hordozta az antikvitás örökségét, ez mennyiben szűrődött át a középkoron és a reneszánszon? Mennyiben volt kereszténynek tekinthető? Külön tekintettel arra, hogy a perzsa költők mögött hangsúlyosan kirajzolódik az iszlám háttér. Mennyiben volt felvilágosult, és miféle felvilágosodás pozícióit képviselte? A másik: miért elsősorban a perzsa kultúrára esett Goethe választása és csak másodsorban az arabra, és miért maradt ki a nem muzulmán Napkelet?)

Ezenkívül a költő verses párbeszédet folytat egy nőalakkal, Szulejkával is. Szulejka létező személy volt. Pontosabban: a név és a szerep egy Marianne Willemer nevű, akkortájt harmincesztendős aszszonyt rejt, akinek Goethe (hosszú volna elmesélni, milyen körülmények között) versben, perzsa költői modorban kezdett udvarolni; Willemer bankár ifjú felesége pedig, csodák csodája, hasonló modorban és hasonló színvonalon, versben válaszolt. Csodáról beszélni már csak azért sem túlzás, mert Marianne korábbi versei nem ismeretesek, későbbi versei pedig közel sem olyan értékesek, mint az a néhány, amelyet Goethe szerelme ihletett. Másfelől Goethe nemcsak Marianne testét vette birtokba, hanem a költeményeit is: minden további nélkül beillesztette őket a Díván anyagába.

Azaz éppen hogy nem minden további nélkül: ugyanis egy kicsit átpofozta őket, hozzájuk tett, elvett belőlük, más effélék. Kíváncsiságból megnéztem az eredeti Marianne-verseket: tanúsíthatom, hogy Goethe beavatkozásaitól egyáltalán nem lettek jobbak. Azazhogy nem jobbak lettek, hanem jobban illeszkednek a Goethe által írt költeményekhez. Íme, a nagy-nagy nagyember termékeny önzése. Végül is mindezek a szemlélődések, amelyeket tetszés szerint lehetne szaporítani (például szívesen elmondanám a híres-rejtélyes "Gingo-biloba"-vers általam ismert keletkezéstörténetét, amely felér egy kisebb detektívregénnyel), egy rövid és sommás megállapításba torkollanak:

ha van esély a lírikus Goethe kibillentésére

a kicsit unalmas, nagyon tiszteletreméltó klasszikus költő pozíciójából, akkor ez, illetve az ehhez szükséges rácsodálkozás a Díván felől következhet be.

Végül néhány szót a magyar kiadásról. A negyen évvel ezelőtti fordítók (akik ma már - kevés kivétellel - halottak) megtették azt, ami tőlük telt. Az újabb fordítók - Eörsi István, Eörsi Sarolta, Ferencz Győző, Imreh András, Kurdi Imre, Lackfi János, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Schein Gábor, Szijj Ferenc, Tandori Dezső, Tatár Sándor, Varró Dániel, Várady Szabolcs és főrészvényesként a szerkesztő, Halasi Zoltán - ugyancsak olyan munkát végeztek, amelyre büszkének lehet lenni. Nem állítom, hogy a fordítások teljesen egyforma színvonalúak, vagy hogy ne volnának vitatható, olykor kevéssé szerencsés megoldások is; de ha úgy vetődik fel a kérdés, hogy megismerhető-e Goethe műve, annak gazdagsága, bölcsessége, szépsége stb. a magyar változatból, akkor a válasz egyértelműen: igen.

Halasi nemcsak azért érdemel elismerést, amiért a vállalkozást tető alá hozta, és kiverekedte (hosszú volna elmondani, miképp), hogy napvilágot lásson, nemcsak a ráeső fordítások miatt, hanem az utószó és a jegyzetapparátus miatt is. Ami az utóbbit illeti: végre egy verseskötet végén olyan jegyzetanyag, amely kalauzként is szolgál:

nagy hátteret világít be,

ám a figyelmet nem szórja szét, hanem vissza-visszavezeti magukhoz a versekhez. A több mint hatvanoldalas utószó nagy felkészültségről tanúskodik, ám hiányzik belőle minden nagyképű tudóskodás. Ellenkezőleg, inkább egy kicsit frivolnak mondanám; Milan Kundera valamelyik megíratlan elbeszélésére emlékeztet, Kundera publicisztikai rögeszméi nélkül. Izgalmas, vicces, ugyanakkor sok minden kiderül belőle a költőről, művéről és koráról.

Ezen a ponton, a dicséretek közepette fel kell vetnem két kritikai jellegű kérdést is. Az egyik: vajon nem lett volna szerencsésebb a kötet egészét újonnan lefordítani, többé-kevésbé egységes fordítói normák szerint? A másik: nem kár-e Goethe kommentárjaiért, amelyeket ő maga fűzött a Díván verseihez? Erre a két kérdésre vagy nagyon hosszan érdemes válaszolni, vagy nagyon röviden. Most az utóbbi eset áll fenn. Negyven-ötven-hetven év alatt a nyelv észrevehetően megváltozik, a fordítói eszmények pedig még inkább megváltoznak, s ez veszélybe sodorhatja egy, a Dívánhoz hasonló fordításkötet nyelvi-stilisztikai egységét. Ám aki a magyar Dívánt olvasni kezdi, azt fogja látni, hogy

az új fordítások meglepően jól illeszkednek

a régiekhez. Amiből sok egyéb mellett az a következtetés vonható le, hogy a Nyugat első-második nemzedéke álal kidolgozott fordításeszmény ma is életképes. (Vagy, hogy óvatosabban fogalmazzak: szerencsés csillagzat alatt életképes lehet.) Ami pedig a másik kérdést illeti: Goethe önkommentárjai zseniálisak, és szerintem legalább olyan érdekesek, mint maguk a versek; viszont terjedelmesebbek a versanyagnál. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy egy szakavatott orientalistának (aki ma Magyarországon leginkább Simon Róbert lehetne) újabb terjedelmes jegyzetapparátusban kellene helyesbítenie, kiegészítenie, magyaráznia őket, akkor máris gyanítható, hogy ez a feladat, jelenlegi kiadói viszonyaink között, megoldhatatlan. Reménykedjünk, hogy egyszer majd Goethe Díván-kommentárja is (igazi kincsesbánya!) hozzáférhető lesz magyarul; addig örüljünk, hogy végre a versek megvannak.

Végezetül dicséret illeti meg a kiadót, amiért nemcsak megjelentette a könyvet, hanem - nyilván némi áldozatot is hozva - szép kiadásban jelentette meg. A könyvtervező Pintér József volt; munkája a tőle megszokott figyelemről, tudásról és fantáziáról tanúskodik.

Márton László

(A szerző regényíró és műfordító)

(Magyar Könyvklub, Budapest, 2001, 359 oldal, ármegjelölés nélkül)

szerző
Márton László
publikálva
2002/5. (02. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...