Ami ez utóbbit illeti: Erdélyből nem lesz kelet-európai Svájc. Sok adottsága megvan hozzá, de túl nagyok az ellenérdekelt erők. Ezzel együtt nem árt emlékeztetni erre a javaslatra vagy - ahogy a könyvek fülszövege fogalmaz - értelmiségi utópiára, és az irodalmi alkotások hitelesebb emlékeztetők, mint az útikönyvek. Az első cél kapcsán pedig csak annyit mondok: a tegnapi és a mai svájci irodalom terén sok felfedeznivalónk, ha úgy tetszik: bepótolandó mulasztásunk van.
Ha ezt a munkát egy kiadó elkezdi, az önmagában is jelentős vállalkozás; örülhetünk neki. Ha ezt egy kis kiadó teszi a magyar nyelvterület keleti peremén, az
már-már hőstett
Ehhez hozzáteszem, hogy a könyvek csinosak, és profi módon vannak megcsinálva. A külső dizájn szép, a tipográfia jó, a szerkesztő és a korrektor derekas munkát végzett (illetve Gerhard Meier könyvénél volt egy kis korrektori szundikálás, de annyi baj legyen). A magyar szöveg elkészítését sok próbát kiállt, neves műfordítókra bízták, és a sorozat szellemi védnöke az újabb svájci irodalom egyik legjelesebb ismerője, Werner Morlang.
Eddig tehát csillagos ötös. Innentől viszont jönnek azok a dilemmák, melyekkel a szerkesztőnek, Hajdú Farkas-Zoltánnak meg kellett és meg kell birkóznia. Milyen könyvek kerüljenek a sorozatba? Ismertebb szerzők munkái, vagy inkább felfedezésre várók? Világirodalmi kánonba illeszkedő remekművek, vagy inkább tipikusan svájciak? (Mi az, hogy remekmű? Mi az, hogy világirodalmi kánon? Mi az, hogy "tipikusan svájci"?) Mi a fontos: hogy erős koncepciója legyen a sorozatnak, vagy számít az egyes könyvek eladhatósága is?
Mindezen kívül pedig van még egy fontos szempont, amelyre kevesen gondolnak: fordításban - vagyis az eredeti nyelvi és kulturális kontextusból kiszakítva - megváltozik a művek jelentése és jelentősége. Különösen olyan kultúrákban van ez így, ahol nagy a szerepe a lokálkoloritnak, a zegzugok helyi sajátosságainak, a tájszavaknak, a regionális beszédmódnak, a karnyújtásnyira levő egzotikumnak.
Márpedig Svájc és a svájci kultúrák összessége nagyrészt ilyen. És a három könyv közül kettő, Bianconié és Meieré ugyancsak. Az a benyomásom, hogy Bianconi könyvét nem gyengíti, inkább erősíti a magyar megszólalás, Meier munkájának hatásfokát viszont látványosan rontja, ha Svájcon kívüli nézőpontból olvassuk. Urs Widmer kisregénye más eset: egyrészt nagyvárosi környezetben játszódik, másrészt az erős írói alapötlet és annak biztos kezű, mesteri kivitelezése elhalványítja az itt is meglevő helyi színezetet, és a könyvet áthelyezi egy "nagy" kultúrába, konkrétan az össznémet irodalomba.
Piero Bianconi (1899-1984) Ticino kanton írója. Arról győzi meg olvasóját, hogy mindent, tényleg mindent tud a Versasca völgyéről és a Lago Maggiore környékéről. Könyvében saját családjának történetét tárja fel, négy nemzedék életét: a 19. század közepéig megy vissza az időben. Aprólékosan, gondosan rakosgatja egymás mellé az élet kisebb-nagyobb banalitásait, mondataiban a sorsdöntő események is belesimulnak a köznapiságba. És ettől a szűkös köznapiságnak költői ereje lesz. Annak, ahogyan a szegénységről beszél, a zord viszonyokról a szép tájban, a magyar irodalomban is megvannak a párhuzamai. És annak is, ahogy a folytonos megélhetési gondokkal küszködő család fiatal férfi tagjai úgy döntenek: áthajóznak a tengerentúlra szerencsét próbálni. Az odakinti vergődés, a hontalanság érzése, a nyelv- és kultúraváltás megannyi jele szintén ismerős lehet a magyar olvasónak. Az amerikás családtagok - Bianconi által hosszan idézett - levélbeli beszámolói szívszorítóak; ugyanakkor egy olyan, tágas perspektívát villantanak fel, amely a banális családtörténetet világtörténelmi összefüggésekbe helyezi és drámaisággal ruházza fel. Bianconi autodidakta író: felnőtt fejjel végezte tanulmányait, későn kezdett el írni. Már idős ember volt, amikor rászánta magát a főművének számító Családfa megírására. Ugyanakkor nem volt csiszolatlan "őstehetség": nagy elszántsággal képezte magát, rengeteget olvasott, több nyelvből fordított is. Tősgyökeres író, igazi "mélysvájci", aki minden idegszálával a helyi hagyományokhoz kötődik, de látóköre Amerikát és Ausztráliát is befogja. Ilyen népi írókat szeretnék a magyar irodalomban is.
Gerhard Meier (1917-2008) szintén autodidakta, szintén későn kezdett el írni, és szintén erősen kötődik szűkebb pátriájához: hosszú élete során jóformán ki sem mozdult szülőfalujából, a Bernhez közel eső Niederbippből. Ennyiben hasonlít Bianconihoz, egyébként semmi másban. Különös, zárt írói világot alakított ki, szövegének erős a zeneisége, tele van vissza-visszatérő, variálódó motívumokkal és nyílt vagy rejtett utalásokkal. A cselekmény mindössze annyi, hogy két férfi, Bindschädler és Baur sétál Olten utcáin, az Aare folyó partján. Baur beszél, beszél, beszél, hosszú monológokat mond, Bindschädler pedig hallgatja, és közben észleli a környezetet: az utcákat, az épületeket, a fákat, a folyót, a felhőket. Bevallom, a könyv eleinte taszított: hol közhelyszerűnek, hol modorosnak és erőltetetten dagályosnak éreztem. Az volt a benyomásom, hogy Baur - illetve Baur beszéltetésének ürügyén maga Meier - összehord hetet-havat, és a másik férfi észleléseinek közbeiktatásától a szöveg csak még rémesebbé válik. El kellett jutnom legalább a feléig, mire hatni kezdett a szöveg erős belső szervezettsége, a kijelentések kíméletlensége és a költészet mögött megbúvó
irtózatos vigasztalanság
Baur monológjaiból egy Amrain nevű település rajzolódik ki, amely bízvást azonosítható Meier szülőfalujával; az ott járó-kelő régvolt emberek Baur általi felidézése azonban sejteti, hogy a hely már az ő életükben is a holtak szigete volt.
A három szerző közül az 1938-ban született Urs Widmer az egyetlen élő, és az egyedüli, akinek több munkája olvasható magyarul. A kék szifon című, 1992-ben megjelent kisregényének alapötlete az időutazás és a mozi összekapcsolása. Az Én-elbeszélő 1991-ben, az Öböl-háború évében egy este moziba megy, majd amikor kijön a moziból, ötven évvel korábbi kisgyermekkorában, 1941-ben találja magát, amikor javában zajlott a II. világháború, és még nem dőlt el, hogy a náci Németország megtámadja-e Svájcot vagy békén hagyja. Kurdi Imre találóan jegyzi meg a fordítói utószóban, hogy "a film ugyanúgy a fantasztikumot a trivialitással ötvöző narráció médiuma, mint maga a szöveg, amit Widmer írt". Négy filmet látunk együtt az Én-elbeszélővel: az író oly módon jut ki saját múltjából, hogy megnéz még egy filmet, és amikor kijön a moziból, ismét 1991-ben, az Öböl-háború évében van; ugyanakkor a hároméves kisfiú, egykori önmaga helyet cserél vele, ő is megteszi ugyanezt az oda-vissza utat az időben, ő is két film megnézése révén. A filmekről szóló beszámolók az ekphraszisz (képleírás) műfajára adnak szép példákat; kár, hogy a negyedik filmleírás egy kicsit össze van csapva. Egyébiránt a borgesi fantasztikum közegében tapasztalhatjuk, hogyan forrósodik fel egy képi jellegű narráció, ha besűríti a tartalmi összefoglalás; valami hasonlót észlelt Mándy Iván is a Zsámboky mozijában. Egyébként az derül ki a műből, hogy saját múltunkba akkor sem tudunk tevőlegesen beavatkozni, ha karnyújtásnyi közelségbe kerül; ez érdekes elgondolás. Továbbá az is kiderül, hogy minden háború szörnyűség; ez már kevésbé érdekes, viszont mélyen igaz.
Röviden a mérleg: a Svájci írók sorozat jól indult, számottevő értékeket közvetít. Fontos volna, hogy meglegyen az a néhány száz, néhány ezer olvasó, aki ebből a behozatalból rendszeresen profitálni akar.
Piero Bianconi: Családfa. Fordította: Lukácsi Margit. Bookart, 2012, 213 oldal, 3490 Ft
Gerhard Meier: Holtak szigete. Fordította: Bán Zoltán András. Bookart, 2012, 126 oldal, 2690 Ft
Urs Widmer: A kék szifon. Fordította: Kurdi Imre. Bookart, 101 oldal, 2490 Ft
