Könyv: Képlet helyett freskó (Móricz Zsigmond: Erdély)

szerző
Márton László
publikálva
2003/4. (01. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Móricz pályája nem szűkölködik hatalmas energiát mozgósító vállalkozásokban, ám ezek közt is a legnagyobb szabású, legtöbb munkáról és előkészületről tanúskodó alkotás az Erdély, ez a sokszínű, sokalakos történelmi regénytrilógia, amely kézen fogja a figyelmes olvasót, és magával viszi a XVII. század eleji Erdélybe, Báthori Gábor és Bethlen Gábor fejedelemségének éveibe. Németh Lászlónak a harmadik rész megjelenésekor, 1935-ben írt kritikáját valósággal szétveti a friss olvasmányélményből fakadó ámulat: (Móricznak) "ez a könyve bőségben is túltesz akármelyik előzőn. (...) Látható itt az erdélyi úri nép tanácsban, toron, harcmezőn, a fejedelem, amint számtalan levelét írja, diákjaival a Kassa felé vivő utakat tanulmányozza vagy a várak tatarozására ad rendeletet, a fejedelemasszony feketeruhás szövőnépe közt éjidőn, kedves testvére fogadásakor, vagy amint betegségében füstölik, zsoltároznak fölötte. A szász kereskedő sötét boltjában a sivatagon, tatáron, télvízen átlopott selyem és drágakő csillog. Felvont várhidak és kiszegzett előjogok mögött görbehátú, konok mesteremberek ülnek, akik a fejedelem tanácsában is előjogaik summájával kezdik a beszédet, mindegyik ugyanazzal. (...) Munkátlan házaik körül ott lebzselnek a hajdúk, lesve a háborús hírt, hogy a többet ígérő mellett kiszálljanak. A kunság vad vizei közt félvad pásztorok őrzik a gulyát, meztelen heverészve füstös kunyhóikban, melyekből az emelkedő áron át úszva vágják ki magukat barmaikkal. Egy marosszéki mezőn a felszabadított és tőrbe csalt székely jobbágyok vergődnek az urak nyársában. Halljuk a török követek édeskés fenyegetőzését, a szultán tolmácsának fellengzős stílusát és kéjelgő toldásait. Pázmány hatalmas hatású, de válogatósnak nem mondható érvét. Minden fejezet más életkép, más embervilág, új foltja az örök magyarságnak, mely itt nyersebb, veszélyekben jobban megforgatott, de azért sosem idegen, sosem egészen történelem."

Móricz pályája nem szűkölködik hatalmas energiát mozgósító vállalkozásokban, ám ezek közt is a legnagyobb szabású, legtöbb munkáról és előkészületről tanúskodó alkotás az Erdély, ez a sokszínű, sokalakos történelmi regénytrilógia, amely kézen fogja a figyelmes olvasót, és magával viszi a XVII. század eleji Erdélybe, Báthori Gábor és Bethlen Gábor fejedelemségének éveibe. Németh Lászlónak a harmadik rész megjelenésekor, 1935-ben írt kritikáját valósággal szétveti a friss olvasmányélményből fakadó ámulat: (Móricznak) "ez a könyve bőségben is túltesz akármelyik előzőn. (...) Látható itt az erdélyi úri nép tanácsban, toron, harcmezőn, a fejedelem, amint számtalan levelét írja, diákjaival a Kassa felé vivő utakat tanulmányozza vagy a várak tatarozására ad rendeletet, a fejedelemasszony feketeruhás szövőnépe közt éjidőn, kedves testvére fogadásakor, vagy amint betegségében füstölik, zsoltároznak fölötte. A szász kereskedő sötét boltjában a sivatagon, tatáron, télvízen átlopott selyem és drágakő csillog. Felvont várhidak és kiszegzett előjogok mögött görbehátú, konok mesteremberek ülnek, akik a fejedelem tanácsában is előjogaik summájával kezdik a beszédet, mindegyik ugyanazzal. (...) Munkátlan házaik körül ott lebzselnek a hajdúk, lesve a háborús hírt, hogy a többet ígérő mellett kiszálljanak. A kunság vad vizei közt félvad pásztorok őrzik a gulyát, meztelen heverészve füstös kunyhóikban, melyekből az emelkedő áron át úszva vágják ki magukat barmaikkal. Egy marosszéki mezőn a felszabadított és tőrbe csalt székely jobbágyok vergődnek az urak nyársában. Halljuk a török követek édeskés fenyegetőzését, a szultán tolmácsának fellengzős stílusát és kéjelgő toldásait. Pázmány hatalmas hatású, de válogatósnak nem mondható érvét. Minden fejezet más életkép, más embervilág, új foltja az örök magyarságnak, mely itt nyersebb, veszélyekben jobban megforgatott, de azért sosem idegen, sosem egészen történelem."

Fontos ez az utolsó mondat. Németh László arra hívta fel a figyelmet, hogy Móricztól távol áll a tudóskodó, kicsinyes történelmieskedés, ő a múltat - a maga múlt voltában - varázsolja élővé. Ami nagyjából annyit jelent, hogy Kemény Zsigmond és részben Mikszáth óta Móricz elsőként próbálta a maga írói eszközeivel

komolyan venni a magyar történelmet

Közös nevezőre hozni a történelmi és az irodalmi hagyományt. A magyar klasszikus modernségben ő volt az első (és sajnos az utolsó), aki a történelmet, a tényeket és a dokumentumokat a regényírásban formaképző faktorrá alakította. És ez már próbálkozásnak is óriási volna. Ám a próbálkozással többé-kevésbé arányban áll a teljesítmény, mint az Németh László föntebb idézett lelkendezéséből is kiderül.

Ámde.

Németh László a magasztaláshoz ("a legtöbb, amit a magyar regényírás idáig felmutathat") hozzákapcsol egy szigorú fenntartást is. Azt mondja, hogy az Erdély "túlságos metafizikamentesnek" állítja be a magyarságot, a magyar géniuszt. Ha a korabeli, nem túl megnyerő szóhasználatról lehántjuk az ideológiát, és nem sokat töprengünk rajta, hogy a magyarságra nézve mi a "túlságos", akkor egy befogadásesztétikai problémára bukkanunk. Arra, hogy nem magyar szemmel nézve, a magyar nyelvet és történelmet nem ismerve, észrevehető-e bármi lényeges az Erdély hatalmas írói értékeiből, csodálatos gazdagságából. Ez a bizonyos "legtöbb", amit a magyar regényírás a XX. század közepéig felmutathat, számíthat-e tudomásulvételre a magyar nyelvterületen túl? Válhat-e részévé a világirodalomnak?

Nem a külföldi olvasók miatt fontos ezzel a kérdéssel számot vetni, hanem azért, mert a világirodalmi párbeszédképesség, illetve annak hiánya közvetlenül hat a mai magyar próza alakulására. Németh László álláspontja egyértelmű, szerinte az Erdély a "nem-magyar világ" számára nem hozzáférhető. "A Tündérkert csak magyar kert" - így látta ő.

Négy évtizeddel később egy másik nagy magyar író, Mészöly Miklós még élesebben fogalmaz: "az Erdély világirodalmi szempontból hősies csőd, a Barbárok telitalálat". Ezúttal eltekinthetünk attól, hogy Mészöly is szeretett volna magyar hagyományba ágyazott nagyregényt írni, ennél fontosabb a kijelentést alátámasztó érv: "A kis kultúrák és irodalmak társadalmi viszonyainak pontos-részletező epikája egy kissé mindig egzotikum és unikum marad. Inkább csak híradás és nem maga a Híradás." Mert, mint máshol írja ugyanerről: "minden irodalom bővelkedik cinkos akusztikájú művekben. Csak míg a nagy népek cinkos akusztikája többnyire korszakokat formáló közérthetőséggé tud lenni, a kis népeké - néhány kivételtől eltekintve - rezervátumi érdekesség marad. (...) Semmiképp sem úgy kellene megfogalmazni magunkat, hogy láttára, olvastára, hallatára csupán mi hajoljunk össze. Vagy már mi se, mert mondjuk egy brazil, lengyel vagy cseh mű közvetlenebbül szól hozzánk, pusztán azért, mert egyetemesebben egyéni és partikuláris."

A hetvenes években, amikor Mészöly megfogalmazta aggályait, valóban úgy látszott, hogy az Erdély az országhatáron túl nem szólal meg (furcsa módon a határon túli magyar kisebbségek, így az erdélyi magyar olvasók számára sem, ám ez külön történet), sőt itthon is

nagyszabású kuriózum

marad. Úgy látszott, hogy más, nagyjából egykorú kelet-európai történelmi regények, amelyek primitívebb, nyersebb viszonyokról tudósítanak, így nagyvonalúbb írástechnikát tesznek lehetővé (mint például Ivo Andrictól a Híd a Drinán vagy Sadoveanu könyve, a Nyestfiak), közvetlenebbül kapcsolódhatnak a világirodalomhoz, mint az Erdély, amellyel pedig sem atmoszférateremtésben, sem korrajzban nem vehetik fel a versenyt. (Már ha volna ilyen verseny, és ha a háború utáni harminc évben vesztes ország történelmi regénye indulhatott volna ilyen versenyen.)

Kérdés azonban, hogy Mészöly harminc évvel ezelőtti véleménye, amely a magyar próza akkor kezdődő megújulásának szellemében szólalt meg, a mostani viszonyok közt is megállja-e a helyét, különös tekintettel arra, hogy a társadalmi viszonyok "pontos-részletező epikája" éppen a legjelentősebb alkotóknál kezd előtérbe kerülni, anélkül, hogy emiatt túltengene az egzotikum, vagy provincializmus ütné fel a fejét. Vajon az Erdély most, 2003-ban is

hősies csődnek mutatkozik-e?

Mielőtt erre válaszolnék, nem árt szemügyre venni a regénytrilógia néhány fontosabb jellegzetességét és a hozzájuk fűződő hiedelmeket. Az egyik ilyen jellegzetesség, hogy a rendelkezésünkre álló végleges változat szerkezetileg nem egységes. (Az ősváltozat nyilván még kevésbé volt az, a kritikai kiadás sajtó alá rendezője a szövegváltozatok összehasonlításakor - majd egyszer, holnapután, kiskedden - tanulságos meglepetésekre számíthat.) A másik, itt említendő jellegzetesség pedig úgy foglalható össze, hogy a nagy alkotás műfajilag sem egységes: hol a korrajz, a tér és az idő ábrázolása dominál, hol a cselekményszálakból igyekszik konfliktusokat kibontakoztatni az író, hol a főszereplők jellemének kidomborítása köti le a figyelmét. Mindegyik más-más törvényszerűségek szerint alakítja a regény szövését, ezért a mű egészén, de gyakran egy-egy részleten belül is aránytalanságok figyelhetők meg.

Hangsúlyozom, hogy ezek leíró jellegű észrevételek, nem bírálatnak szánom őket. Ellenkezőleg, szerintem inkább erény, mint fogyatékosság a trilógián végighúzódó műfaji eldöntetlenség: ez nyit teret az írói szenvedély viharzásának (amelyből aztán jut a szereplőknek is, és nemcsak a főszereplőknek: gondoljunk Imreffyné nagyjelenetére az első rész elején vagy Széchy György elképesztő magánszámára a harmadik rész végén). Ez adja meg a regény belső dimenzióit, ez az alapja túláradó gazdagságának, és ez gátolja meg a problémakezelés leegyszerűsödését. A regényben ugyanis nagyon sokféle ellentét van, és ezeket Móricz a maguk sokféleségében igyekszik megragadni. Hogy csak a fontosabbakat említsem: vannak vallási ellentétek (abból is többféle, továbbá külön ellentét a tolerancia és a fanatizmus szembenállása), vannak belső politikai ellentétek, van a békés építkezés szükségletének és a háborús terjeszkedés követelményének ellentéte, van a külpolitikai lavírozás (amely szintén egy ellentétből, a két szomszédos nagyhatalom ellentétéből fakad), és vannak a trilógián végighúzódó, azon fokozatosan eluralkodó privát konfliktusok.

A műfaji eldöntetlenségnek ugyanis két lényeges következménye van. Az egyik a szerkezeti egység említett hiánya, a kompozíció lazasága, az elvarratlan szálak. (Ez utóbbiak részben azzal magyarázhatók, hogy Móricz eredetileg tetralógiát akart írni: a negyedik rész Bethlen Gábor utolsó éveiről, látványos külpolitikai sikereiről és második - ha lehet, még az elsőnél is rosszabb - házasságáról szólt volna, ám e negyedik rész megírására már nem került sor, Móricz figyelme más témák felé fordult. Részben meg azzal, hogy az ember feje nem káptalan.) A másik következmény a magánéleti dilemmák és vívódások előtérbe kerülése, a második és harmadik rész főszereplőjének, Bethlen Gábornak magánügyekkel való fokozatos elárasztása.

Ezen a ponton érkezünk el az Erdély-trilógiával kapcsolatos hiedelmekhez, mely hiedelmek elsajátítása és ismételgetése nemritkán a mű olvasását is pótolni hivatott. Ezek szerint 1. a trilógia első része, a Tündérkert Báthori Gáborról, a hátralevő két rész, A nagy fejedelem és A nap árnyéka Bethlen Gáborról "szól", 2. Báthori Gábor kicsapongásai, őrjöngései, hagymázos ábrándjai "érdekesek", viszont Bethlen országépítése, körültekintő fáradozása, önemésztése "unalmas", Móricz "addigra" különben is "elfáradt", és végül, de főként 3. az Erdély kulcsregényként olvasandó: a sűrű vérű vadbarom Báthori Gáborban kéretik felismerni Ady Endrét, a megfontolt, óvatos, földhözragadt (ám a Báthori-féle örökséget továbbvivő, egyszersmind belsőleg sérülékeny stb.) Bethlen Gábort kéretik azonosítani magával Móricz Zsigmonddal, és így "minden a helyére kerül".

Ám ez a fajta olvasásmód e sokrétű munkának csupán egyetlen síkjáról vesz tudomást, ahogy A nagyidai cigányok című Arany-költeményt is elszegényíti az allegorikus olvasat, amely szerint Arany a XVI. századot idéző komikus eposzban az 1848/49-es szabadságharcot akarta "áttételesen" megírni, s a szürreális-mulatságos ötletek csupán a mélységes hazafiúi gyászt palástolják. Ugyanezt a logikát követi az Erdélyegyenletmegoldó értelmezése: ha Báthori = Ady + Bethlen = Móricz, akkor nyilvánvaló, hogy a műben a szerző - hadd idézzem Czine Mihályt - "a bukott forradalmak utáni magyarságnak próbált utat keresni. A XVII. századi Erdélyt, Báthori és Bethlen korát érezte a Trianon utáni Magyarországgal (sic!) leginkább hasonlatosnak, a területi szétszaggatottságban és a lelkiállapotban." S ha e séma alapján a regény mégsem értelmezhető maradéktalanul, az csak annak a jele, hogy Móricz tette ugyan, ami tőle tellett, ámde: "Nem hibátlanul. A magyar forradalmak mindig más-más módon, más-más okból származó tragikumának az általánosítása a friss csalódás és kétségbeesés talajáról olykor a forradalmi s retrográd elemek összemosódásához vezetett. Ezt az összemosódást a stílus (hoppá! - M. L.) olykor még a valóságosnál is erősebbnek mutatja."

Ezt persze

hiszi a piszi

Mert ha Czinének igaza volna, akkor az Erdély - ma már ugyanúgy vagy még inkább - kordokumentum volna, mint Szabó Dezsőtől Az elsodort falu (amelyre Czine diagnózisa többé-kevésbé illik is). Ezzel szemben az Erdély élő mű, sőt ma élőbb, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Nincs mit "megoldani" rajta, és jóval nagyobb annál, semhogy begyömöszölhető volna bármiféle dobozba.

A baj csak az, hogy az egyenletmegoldó értelmezés a komikus eposz meg a regénytrilógia esetében is magától a szerzőtől, azaz Aranytól, illetve Móricztól származik.

Nem akarok belebonyolódni abba a kérdésbe, hogy a szerző mennyire megbízható értelmezője saját művének. Valamit biztosan tud, és ezt a tudást nem helyes figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor helyénvalóbb a magunk szempontjai szerint olvasnunk, mint a korabeli szerzői szempontok szerint. Én éppen azt csodálom Móriczban és művében, hogy mennyi elevenséget vitt a letűnt korba, hogy a régiséget a maga archaikus voltában úgy ragadta meg, mintha otthon lehetnénk benne. És nem érdekel, hogy közben mit gondolt Adyról, vagy hogy mi baja volt a Kisfaludy-társasággal.

Ezek után még sok mindenről kellene írnom. Például Báthori Gáborról, aki a regényben attól oly nagy formátumú személy, hogy Móricz átültette belé egy másik Báthorinak, Báthori Zsigmondnak a jellemvonásait és észjárását, sőt részben viselt dolgait is; a magyar irodalomban ez az egyik legizgalmasabb jellemalakító próbálkozás. Írnom kellene a főalakok, főleg Bethlen és Károlyi Zsuzsanna viszonyáról. Arról, hogy ebbe Móricz hogyan dolgozta bele saját - privát és intim - tapasztalatait, és ennek milyen regénytechnikai következményei vannak. És arról, hogy a három rész közül valóban a Tündérkert a leglendületesebb, leglázasabb hevületű, de a részletekben a másik két kötet messzebb megy, a legnagyobb mélységek talán a harmadik rész vége felé tárulnak fel. (Esetleg arról is, miért hívták a régi Erdélyt tündérkertnek, mit jelentett a "tündér" szó a régi magyar nyelvben.)

Ezek után nem az a kérdés, hogy az Erdély csőd-e vagy sem, hanem hogy érdemes-e elolvasni. Szerintem igen. A figyelmes és türelmes olvasó fáradságát bőven meghálálja. Mellette szól továbbá, hogy lényeges mintája lehet később megírandó műveknek, és hogy a régebbi magyar prózának egy lényeges vonulata ezen a művön át közelíthető meg. Ami pedig a csődöt illeti, az írói csőd megjelenítése, megformálása hozzájárulhat a regényforma fejlődéséhez, és ebben az értelemben magát az írót látványos diadalhoz segítheti: újabban Kertész Imre A kudarc című regénye tanúskodik erről. Így nézve az Erdély túlhabzását, ormótlanságát is lehet szeretni.

Márton László

A szerző regényíró és műfordító

Osiris Kiadó, 1101 oldal, 4980 Ft

szerző
Márton László
publikálva
2003/4. (01. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...