Könyv: Boldogtalan ködfelhő (Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka)

szerző
Márton László
publikálva
2002/25. (06. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aszerző, aki az elmúlt két és fél évtizedben lírikusként vált a legjobbak egyikévé, most egy regényt adott közre. Méghozzá nem is akármilyet: sűrűt, erőteljeset, szenvedélyeset. Olyan munkát, amely (ellentétben a lírikusok által írt prózai művek jelentős részével) egyéb értékei mellett a kompozíció átgondoltságával is kitűnik. Más szóval: Rakovszky Zsuzsáról, a szemléletesség és a szemlélődés szelíden (olykor nem is szelíden) radikális költőjéről egyszerre csak kiderül, hogy a nagyívű epikai konstrukcióhoz is jó érzéke van.

Aszerző, aki az elmúlt két és fél évtizedben lírikusként vált a legjobbak egyikévé, most egy regényt adott közre. Méghozzá nem is akármilyet: sűrűt, erőteljeset, szenvedélyeset. Olyan munkát, amely (ellentétben a lírikusok által írt prózai művek jelentős részével) egyéb értékei mellett a kompozíció átgondoltságával is kitűnik. Más szóval: Rakovszky Zsuzsáról, a szemléletesség és a szemlélődés szelíden (olykor nem is szelíden) radikális költőjéről egyszerre csak kiderül, hogy a nagyívű epikai konstrukcióhoz is jó érzéke van.

Rakovszky Zsuzsa egyes szám első személyben szólaltatja meg a hősnőjét, így annak érzelmeit és nézőpontját közel hozza magához, miközben, ami az időt illeti, jó háromszázötven esztendei távolságot tart tőle. Özvegy Binderné, született Lehmann Orsolya, aki elmeséli élete első felét az olvasónak, nagyjából az 1650-es évekből beszél. Kőszegi lakos, korábban Sopronban élt, gyermekkorát és fiatalságát Lőcsén töltötte, a regénybeli tér- és megjelenítés külön elemzést érdemelne. Egyedül él, elszigetelten és boldogtalanul; gyógyszerészeti és növénytani ismeretei miatt (ezeket apjától, a lőcsei, később soproni patikustól tanulta) boszorkányság hírében áll.

Miután a regénynek erős történelmi referencialitása van, és a kor-, valamint helyrajz több mint korrekt (annak ellenére, hogy az én-elbeszélés centrumában egy mikrotörténeti jellegű, privát eseménysor áll, egy úgynevezett "női sors"), kíváncsiságból megnéztem a magyarországi boszorkányperek Schramm-féle gyűjteményét, van-e benne szó Binder vagy Lehmann Orsolyáról; persze, hogy nincs. Ami szerintem nem azt jelenti, hogy a hősnő a fantázia szülötte, hanem azt, hogy megúszta a gyanúsítgatást.

Vagy esetleg nem úszta meg, és mint boszorkányt perbe fogták, majd megégették, csak éppen a per anyagát valamikor a Rákosi-korszakban kiselejtezték a levéltárból. Ám Rakovszky Zsuzsa könyve nem erről szól. Hanem valami másról. Sok minden másról.

Egészen felületi, ha úgy tetszik, erkölcsi szinten arról, hogy Lehmann Orsolyát mindvégig olyan bűnökkel és vétkekkel gyanúsítják,

- a paráznaságtól a boszorkányságig -,

amikben (még a korabeli kíméletlen törvények szerint is) ártatlan, viszont ténylegesen elkövetett bűnei, bűnrészességei, bűnpártolásai sorra titokban maradnak. Nem bűnhődik értük, de nem is szabadulhat a terhüktől. Senki sem tudja meg (csak az olvasó), hogy az a férfi, akit a soproni polgárok Orsolya férjének tartottak, valójában az apja volt, ennek ellenére házaséletet élt vele (és még csak nem is volt a vér szerinti apja stb.). Soha nem derül ki (csak az olvasó előtt), hogy az a csecsemő, akit az apa-férj a hősnő hallgatólagos beleegyezésével elemészt, nem a (látszólag törvényes, valójában vérfertőző) házasság gyümölcse, még csak nem is Bocskay egyik hajdújának erőszaktételéből fogant, hanem egy Miklós nevű fiatalúr nemzette (szegről-végről szintén rokon) egy farsangi mulatságon. Nincs rá tanú (csak az olvasó), hogy Lang patikussegéd, aki balszerencséjére felbukkan a múltból, és jóhiszeműen megkéri Orsolya kezét, kisvártatva egy boroshordó alá elásva lesheti a feltámadást. És hogy Lehmann úr, a patikus mindkét törvényes feleségét a halálba küldte: az elsőt, a hősnő anyját otthagyta a pestisjárvány kellős közepén, a másodikat, akit szintén Orsolyának hívtak, és aki a hősnő szavaival "jól megtermett lúdra emlékeztetett", rablógyilkosok karmai közé meneszti. És még sorolhatnám. Csak azért nem sorolom tovább, mert nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha Rakovszky Zsuzsa kalandregényt vagy ódon díszletek közt játszódó krimit írt volna.

Rakovszkyt

nem az érdekli, hogy ki a tettes,

azt rögtön megtudjuk, hanem az, hogy milyen dolog tettesnek lenni. Milyen a bűn, a bűnös létállapot, amikor nem annyira cselekmény (értsd: bűncselekmény), hanem inkább szenvedés (értsd: a sors fel nem ismert elszenvedése). Az alapkérdések el is hangzanak a regény elején és végén, csak oda kell figyelni rájuk. "Miért vonzza képzeletünket a rossz (...) oly igen nagy erővel, s a jó oly kevéssé?" - ez áll az életút kezdetén. A vége felé pedig azt a dilemmát fogalmazza meg a hősnő, hogy a szenvedélyek elpusztítják és kárhozatba hajtják azt, akin elhatalmasodnak, viszont "ha semmilyen erős indulat, szeretet vagy gyűlölség nem él bennünk, s minden tárgy egyformán közömbös számunkra, a világot mintha sűrű köd takarná előlünk (...)", és "még az emberek is, sőt kiváltképpen azok, mintha maguk is afféle kisebb ködfelhőkként mozognának e ködös káoszban". Rakovszky regényének középponti problémája az erős indulatokból fakadó, akut és beszűkült tisztánlátás. Valamint az, hogy a szeretetből előbb-utóbb óhatatlanul gyűlölet lesz, míg e folyamat fordítottjának - legalábbis ebben a regényben - jóval kisebb az esélye.

Mindeddig nem beszéltem a regény finomabb struktúrájáról. A rendszerré épülő, igen erős szimbólumokról, főleg a tűzről, a vízről, a vérről és a virágokról. Az álmokról és a látomásokról, amelyek a történeten végighúzódva, gazdag és mély árnyékcselekményt hoznak létre. Leginkább ezekben mutatkozik meg a lírai életmű hozadéka, az, hogy költőnek lenni a prózai történetmondásban is előny. Nemcsak a regény legszebb lapjai köszönhetők az álomleírásoknak, hanem az a mélység is, amelynek jóvoltából az előadásmód nem reked meg a hősnőt mindvégig körülvevő komor kicsinyességben.

A regény világa szűkös,

ám ugyanakkor mély, mint egy kút, sőt olykor magasságokba is tekinthetünk. Mindezzel csak látszólag áll ellentétben a narráció felületi precizitása, szerintem Rakovszky ezt is lírikusi gyakorlatából hozta át. Ahol rövid jellemrajzot kell adnia közömbös személyekről (akik "olyanfélének tűnnek föl előttünk, mint a fabábok, amelyet vásári sokadalomban szokás mutogatni"), ott mindannyiszor remekel.

Kevésbé érzem megoldottnak a narrátor és a hősnő viszonyát, a kettejük közti távolságot (miközben a kettő - látszólag - egy és ugyanazon személy), szerintem ebből adódik a nyelvezet túlretorizáltsága, helyenként szembeötlő modorossága. Ám ezekben a modorosságokban tükröződik a nyelv és az idő feszültsége is: miféle szavakkal, mondatokkal szólalhatunk meg egy régmúlt évszázadból? (Különösen akkor, ha - mintegy mellesleg - tizenkilencedik századi elbeszélői mintákat imitálunk, Dickenstől Anette von Droste-Hülshoffig. Rakovszky Zsuzsa írói-költői alkatának párhuzamossága Droste-Hülshofféval külön tanulmány tárgya lehetne, ha a komparatisztika ki nem ment volna a divatból.)

Hogy a regény címében emlegetett árnyék hol és mikor pillantható meg, azt nem árulom el. A figyelmes olvasó úgyis megtudja, és e morzsányi tudás mellett nagy falat olvasmány lesz a jutalma. A kígyó árnyéka a mai magyar próza legjavához tartozik.

Márton László

(A szerző regényíró és műfordító)

Magvető Könyvkiadó, 467 oldal, 2490 Ft

szerző
Márton László
publikálva
2002/25. (06. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...