Tájleírás nemcsak regényekben fordul elõ, hiszen létezik jelentõs tájleíró költészet is, sõt olykor színpadi mûvekben is elhangzik egy-egy tájfestõ monológ, de csak a regénybeli tájleírások értelmét és jogosultságát szokták a naiv olvasók megkérdõjelezni.
Hogy Petõfi miért meséli el nekünk, milyen a hóborította puszta, vagy hogy mire jó az, ha Anette von Droste-Hülsfhoff (Petõfi kortársa) hosszú leíró költeményt szentel a vesztfáliai lápvidéken felgomolygó õszi ködnek: efféle kérdések nemigen merülnek fel. Vagy ismerjük (+ kedveljük) a szóban forgó költõket és költeményeket, vagy nem. Abszurd volna azt állítani, hogy a vers amúgy érdekes volna, csak a hosszadalmas leírások unalmassá teszik. Márpedig regények kapcsán gyakran hallunk effélét.
Azt sem kell különösebben bizonygatni, hogy a Lear király negyedik felvonásában lényeges dramaturgiai funkciót tölt be annak a (nem létezõ) tengerparti tájnak a leírása, amelynek sziklamere-délyérõl a megvakított Gloster a mélybe akarja vetni magát. Ha a rendezõ ezt a leírást kihúzza, elvész a jelenet tragikus abszurditása, sõt ezen túlmenõen is a darab egy sor fontos mozzanata homályban marad. Én még nem láttam olyan Lear-elõadást, amelynek nézõi Edgar tájfestõ monológja hallatán ásítozni kezdtek volna, vagy befogták volna a fülüket. Márpedig a regények tájleírásait gyakran átlapozzák az olvasók, némelyek még dicsekszenek is ezzel.
Arra a kérdésre, hogy akkor hát mire jók a leírások, azon belül a tájleírások a regényben, már csak azért is nehéz válaszolni, mert nagyon sokféle regény van. A mûfaj rugalmasságából következõen minden egyes regény írásakor újra végig kell (vagy kellene) gondolni a mûfaj és a létrejövõ konkrét mû belsõ feltételeit, így például azt is, hogyan teremti meg a cselekmény önmaga belsõ terét, valamint - ettõl nem függetlenül - az elbeszélõi mozgásteret. Egy konkrét példa: Defoe regényének belsõ terét meghatározza az a körülmény, hogy a regényhõs, Robinson nem tud kijutni belõle, nem tud megszabadulni a lakatlan szigetrõl, ezzel szemben Kafka hõse, K. földmérõ bejutni nem tud a regény címe által felidézett kastélyba. A két regényhõs szándékának irányultságával szorosan összefügg, hogy Robinson egyes szám elsõ személyben ad számot reményeirõl, szándékairól, terveirõl stb., majd ezek megvalósulásáról és következményeirõl is; Kafka viszont messzirõl, mintegy
madártávlatból szemléli
hõse gondolatait (ahogyan K.-tól is messze van a kastély), szándék és következmény kapcsolata pedig enyhén szólva kiszámíthatatlan.
Ám a tájleírás az esetek nagy részében nem a térrõl szóló közvetlen olvasói tudást gyarapítja. Némelykor retorikai funkciója van: az antikizáló manierista pásztorregények tájleírásai nem annyira konkrét helyeket, inkább szövegbeli toposzokat idéznek fel. Ezek a toposzok cinkosságot teremtenek, mondhatni közös nevezõre hozzák a bukolikus görög-római szerzõkön iskolázott regényhõsöket és olvasókat. Máskor látszólag díszítõelemként, valójában a kompozíció lényeges alkatrészeként lép elõtérbe a tájleírás: logikailag össze nem illõ cselekményelemeket kapcsol össze zökkenõmentesen. Megint máskor a sorozatba rendezõdõ tájleírások helyettesítik a cselekményt és pótolják a jellemrajzot, gondoljunk Krúdy Gyula Napraforgó címû regényére.
Külön kategóriába tartozik a tizenkilencedik századi mesterek vívmánya, a hõs adott lelkiállapotának (késõbb egész tudatának) kivetítése a tájba. A szerzõ a tájleírás révén a lélekrajznak és a szereplõk egymás közti viszonyainak olyan finom árnyalatait, olyan gazdag teljességét tudja érzékeltetni, amilyenrõl az epikai mûfajok korábbi mûvelõi nem is álmodtak, és amit a Freud hatására létrejött huszadik századi regénypszichogramok sem közelítenek meg.
Külön ki kellene térnünk a leírt elemek sorrendjére, közeli és távoli dolgokra, mélységre és magasságra, a látványon kívüli érzéki benyomásokra (illatok, hangok stb.), az érzéki benyomásokon túlemelkedõ jelképiségre. (A magányos vagy
elkülönülõ tereptárgyak
mindig jelképgyanúsak, illetve könnyû beléjük olvasni szimbolikus jelentésárnyalatokat, nemritkán az allegorizáló szerzõi szándék ellenére.) Nem mindegy, hogy a tájleírás a narráció jelen idejére vonatkozik-e, vagy egy letûnt, elveszett, megsemmisült stb. tájat igyekszik-e lelki szemeink elé varázsolni a szerzõ, de azért ne legyenek illúzióink: mindkét esetben a mulandóság felfüggesztése a tét. Azaz hogy igenis legyenek illúzióink. Flaubert-nél a megírás elõtt kétezer évvel elpusztított Karthágó környéki táj, amely a Salammbo lapjain kel életre, sokkal inkább "megvan", mint Rouen városképe a Bovarynéban, pedig azt csak utóbb fogják elpusztítani a második világháborús bombázások.
Azon is érdemes eltûnõdni, hogy mi tartozik bele a táj fogalmába. Vajon elválasztható-e a természeti táj a városképtõl, ez utóbbi pedig a belsõ terektõl, illetve azok leírásától? És: vajon a tudat tájba vetítése után miféle kihívást jelent (ezúttal az olvasóra nézve) a táj áthelyezése a hõs vagy a szerzõ tudatába? Fenntartható-e még az az empátia, amely a száz évvel ezelõtti olvasótól joggal elvárható volt?
Egyáltalán, komolyan veheti-e még az olvasó a szerzõt, aki egyszerre csak megszakítja a cselekményt, és ilyesmit üzen vagy sugall: "Itt vagyunk (a nem létezõ helyszínen), te meg én, gyere, nézzünk együtt körül"? Van-e még idõnk és módunk gyönyörködni a nyelvi alakzatokban, amelyek úgy viselkednek, mintha térbeli alakzatokat idéznének fel? Van-e annyi türelem és nagyvonalúság az olvasóban, hogy hagyja pihenni,
erõt gyûjteni
a szereplõket, küszöbönállni az újabb fordulatokat, vagy - átugorva a leíró részt, amely egyet-mást elõkészítene - kíméletlenül rájuk tör?
Az olvasási és az észlelési szokások átalakulóban vannak. A töprengõ, visszanézõ befogadást és a részletekbe menõ, alapos megfigyelést mindinkább nehezíti a rikító képek és a semmitmondó állítások özöne. Ám a leírás, ha veszít is érvényességébõl, hagyományként él tovább, és a szemléletesség követelménye továbbra is érvényes marad.
Márton László
(A szerzõ regényíró, mûfordító)
