Márton László

A csíkszeredai Bookart Kiadónak a Svájci írók című sorozattal kettős célja volt. Egyrészt felfedezni és a magyar olvasók számára hozzáférhetővé tenni a modern svájci irodalmat, másrészt - hazabeszélve Erdélybe - megmutatni, hogyan működhet jól, sőt nagyon jól több etnikum, több nyelv, több kultúra együttélése és egymásra utaltsága.

Tájleírás nemcsak regényekben fordul elõ, hiszen létezik jelentõs tájleíró költészet is, sõt olykor színpadi mûvekben is elhangzik egy-egy tájfestõ monológ, de csak a regénybeli tájleírások értelmét és jogosultságát szokták a naiv olvasók megkérdõjelezni.

Nem túl termékeny vállalkozás egy zsidóábrázolásokat tartalmazó antológia összeállítása annak, akit nem érdekel, mi az, hogy ábrázolás; különösen, ha a szövegek szerzőit meg az nem érdekli, mi az, hogy zsidó.

Ha az olvasó arra a személyre kíváncsi, aki végigbeszéli mind a kilenc fejezetet, akkor ifjúkori önarcképének fogja tekinteni a TündérVölgyet, ha viszont azok a személyek és helyszínek keltik fel az érdeklődését, akiket-amiket az elbeszélő észlel (illetve a szerző megörökít), akkor a Kádár-korszak hétköznapjairól szóló, részletekben gazdag csoportképre bukkan. Mindkét értelmezés kézenfekvő, de mindkettő figyelmen kívül hagyja a könyv legfontosabb jellegzetességét, a költői fikció erőteljes jelenlétét, folyamatos alakító munkáját a nyelvezetben. Az emlékezet, amelynek működését három és fél száz oldalon át kísérhetjük figyelemmel, nem tényfeltárás, hanem a poézis szolgálatában áll, nem visszaidéz, hanem teremt. Jogos büszkeséggel mondja az elbeszélő a 39. oldalon: "Amire visszaemlékszem, azt előbb még ki kell találnom."

Először is: nem miből, hanem kiből? Másodszor: nem illik elárulni a slusszpoént, még akkor sem, ha egy annyira sokrétű művet zár le, mint Akszjonov regénye, de némi vívódás után úgy döntöttem, hogy megteszem. Nos, a regény utolsó, 1161. oldalán két dolog történik: meghal a főhős, Borisz Gradov, és felbukkan szarvasbogár képében Sztálin. A szerző annyira megveti, hogy még eltaposásra sem méltatja, egyszerűen elküldi - már elnézést - a picsába: "Sztálin eközben (...) hátán összetett páncélját villogtatva, elkúszott valahová a csillogó fűben. Lófaszt sem értett, és lófaszra sem emlékezett." Így végződik a háromrészes, nagy mű.

Móricz pályája nem szűkölködik hatalmas energiát mozgósító vállalkozásokban, ám ezek közt is a legnagyobb szabású, legtöbb munkáról és előkészületről tanúskodó alkotás az Erdély, ez a sokszínű, sokalakos történelmi regénytrilógia, amely kézen fogja a figyelmes olvasót, és magával viszi a XVII. század eleji Erdélybe, Báthori Gábor és Bethlen Gábor fejedelemségének éveibe. Németh Lászlónak a harmadik rész megjelenésekor, 1935-ben írt kritikáját valósággal szétveti a friss olvasmányélményből fakadó ámulat: (Móricznak) "ez a könyve bőségben is túltesz akármelyik előzőn. (...) Látható itt az erdélyi úri nép tanácsban, toron, harcmezőn, a fejedelem, amint számtalan levelét írja, diákjaival a Kassa felé vivő utakat tanulmányozza vagy a várak tatarozására ad rendeletet, a fejedelemasszony feketeruhás szövőnépe közt éjidőn, kedves testvére fogadásakor, vagy amint betegségében füstölik, zsoltároznak fölötte. A szász kereskedő sötét boltjában a sivatagon, tatáron, télvízen átlopott selyem és drágakő csillog. Felvont várhidak és kiszegzett előjogok mögött görbehátú, konok mesteremberek ülnek, akik a fejedelem tanácsában is előjogaik summájával kezdik a beszédet, mindegyik ugyanazzal. (...) Munkátlan házaik körül ott lebzselnek a hajdúk, lesve a háborús hírt, hogy a többet ígérő mellett kiszálljanak. A kunság vad vizei közt félvad pásztorok őrzik a gulyát, meztelen heverészve füstös kunyhóikban, melyekből az emelkedő áron át úszva vágják ki magukat barmaikkal. Egy marosszéki mezőn a felszabadított és tőrbe csalt székely jobbágyok vergődnek az urak nyársában. Halljuk a török követek édeskés fenyegetőzését, a szultán tolmácsának fellengzős stílusát és kéjelgő toldásait. Pázmány hatalmas hatású, de válogatósnak nem mondható érvét. Minden fejezet más életkép, más embervilág, új foltja az örök magyarságnak, mely itt nyersebb, veszélyekben jobban megforgatott, de azért sosem idegen, sosem egészen történelem."

Kis könyv. Tartalma, a legszükségesebb jegyzeteken kívül, kilenc grafika és hat nem túl hosszú, nem túl bonyolultnak látszó történet. A látszat persze csal, mivel Buber novellisztikus példázatai a figyelmes olvasónak jócskán feladják a leckét. Gyanútlan fejjel azt hihetné az ember, hogy ennyi és ilyen szöveget akár a metrón is lehetne olvasni, ám erről a leghatározottabban lebeszélnék mindenkit. Nem mintha a metrón nem lehetne megérteni a történetek lényegét, inkább az ellenkezőjéről van szó: lent, a föld alatt, lélektelen száguldás közepette, elzárkózó arcok (Buberrel szólva, megannyi "Az", németül: Es) közé zsúfolva az olvasó hirtelen túl közel kerülhet Buber vergődő hőseihez, emberi és emberfeletti lényekhez egyaránt, és nem biztos, hogy elég erős lesz hordozni a rászakadó felismerés terhét.

A szokásosnak tekinthető bő három évtizedes késés után végre magyarul is megjelent Todorov eddig inkább csak hivatkozásokból és mendemondákból ismert, híres fiatalkori műve.

Aszerző, aki az elmúlt két és fél évtizedben lírikusként vált a legjobbak egyikévé, most egy regényt adott közre. Méghozzá nem is akármilyet: sűrűt, erőteljeset, szenvedélyeset. Olyan munkát, amely (ellentétben a lírikusok által írt prózai művek jelentős részével) egyéb értékei mellett a kompozíció átgondoltságával is kitűnik. Más szóval: Rakovszky Zsuzsáról, a szemléletesség és a szemlélődés szelíden (olykor nem is szelíden) radikális költőjéről egyszerre csak kiderül, hogy a nagyívű epikai konstrukcióhoz is jó érzéke van.

Az elmúlt év patáliái és ribilliói közepette szép csendben elkészült, majd meg is jelent egy fontos könyv, a Nyugat-keleti díván első teljes magyar kiadása.

Van egy kisregény még a nyolcvanas évek elejéről, Das Treffen in Telgte, vagyis A találkozó Telgtében a címe, magyarul Vesztfál csevely címen jelent meg. Ennek a kis könyvnek köszönhetem, hogy közvetlen közelről megismerhettem írói észjárását, majd személy szerint őt magát is. Történt ez tizennégy évvel ezelőtt, azon az őszön, amikor a hivatalos kultúrpolitika jónak látott egy nagyszabású telgtei találkozót rendezni Budapesten, s kénytelen volt eltűrni, hogy a meghívott vendégek olyan magyar állampolgárokkal is találkozzanak, akik nem szerepelnek a hivatalos programban. Egy lakáson tudtam néhány szót váltani vele. Sokan voltak, és nagyrészt politikáról folyt a beszélgetés, már nem emlékszem pontosan, miről. Arra viszont jól emlékszem, hogy Grass hirtelen felélénkült, és azt mondta: az ember minden évtizedben írjon egy vastag könyvet. És két vastag könyv között, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból, írjon vékony könyveket is. ´ ezt a normát nem mulasztotta el teljesíteni: vastag könyve az ötvenes évekből a Bádogdob, a hatvanas évekből a Kutyaévek, a hetvenes évekből A lepényhal, és nemsokára meg fog jelenni (mondta) a nyolcvanas évek vastag könyve, az lesz a címe, hogy A patkánynő. Ámuldoztam: milyen praktikus az épülő életművet egyszerre idő és terjedelem szerint tagolni!