Könyv: Miből lesz a szarvasbogár? (Vaszilij Akszjonov: Moszkvai történet)

szerző
Márton László
publikálva
2003/12. (03. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Először is: nem miből, hanem kiből? Másodszor: nem illik elárulni a slusszpoént, még akkor sem, ha egy annyira sokrétű művet zár le, mint Akszjonov regénye, de némi vívódás után úgy döntöttem, hogy megteszem. Nos, a regény utolsó, 1161. oldalán két dolog történik: meghal a főhős, Borisz Gradov, és felbukkan szarvasbogár képében Sztálin. A szerző annyira megveti, hogy még eltaposásra sem méltatja, egyszerűen elküldi - már elnézést - a picsába: "Sztálin eközben (...) hátán összetett páncélját villogtatva, elkúszott valahová a csillogó fűben. Lófaszt sem értett, és lófaszra sem emlékezett." Így végződik a háromrészes, nagy mű.

Először is: nem miből, hanem kiből? Másodszor: nem illik elárulni a slusszpoént, még akkor sem, ha egy annyira sokrétű művet zár le, mint Akszjonov regénye, de némi vívódás után úgy döntöttem, hogy megteszem. Nos, a regény utolsó, 1161. oldalán két dolog történik: meghal a főhős, Borisz Gradov, és felbukkan szarvasbogár képében Sztálin. A szerző annyira megveti, hogy még eltaposásra sem méltatja, egyszerűen elküldi - már elnézést - a picsába: "Sztálin eközben (...) hátán összetett páncélját villogtatva, elkúszott valahová a csillogó fűben. Lófaszt sem értett, és lófaszra sem emlékezett." Így végződik a háromrészes, nagy mű.

Mire idáig eljut az olvasó, legalább fél tucat hasonló metamorfózisnak vagy inkább reinkarnációnak lehetett szemtanúja. A Gradov család farkaskutyája előző életében varég herceg volt, egy még korábbi életben pedig Püthagorasz, aki az európai gondolkodói hagyományban elsőként jelentkezett a lélekvándorlás tanával. Egy varangyról, aki Berija villája kertjében szökdécsel 1951 nyarán, kiderül, hogy azonos a nemrég elhunyt Zsdanovval. Egy fehér galamb Alexandra cárné reinkarnációjának bizonyul, mellesleg Akszjonov azt is elmeséli róla, hogyan lett Picasso békegalambjának modellje. A moszkvai állatkert egyik elefántjában a XVIII. századi republikánus gondolkodó, Ragyiscsev öltött újra testet: füleinek és ormányának lengetése révén igyekszik rávenni a Politbüró tagjait, hogy bánják meg bűneiket, de mindössze azt éri el, hogy

agyonlövik

Egy elhanyagolt fikusz XI. Konstantin bizánci császár unokahúgának bizonyul, egy öreg cirkuszi ló viszont Nagy Katalin cárnő volt valaha. Egy szokatlanul nagy termetű hím mókus azon veszi észre magát, hogy ő volt Lenin, a párthatározatokra már csak igen halványan emlékszik, viszont a külvárosi park összes nőstényét a magáévá teszi, amíg egy ragadozó madár le nem csap rá.

Aki ezek után azt hiszi, hogy a Moszkvai történet afféle karneváli jellegű, vicces ötletekben tobzódó szatirikus regény, az téved. Igaz ugyan, hogy Akszjonovnak remek szatirikus vénája van, és a regény egyik regisztere valóban kapcsolódik a mimetikus gúnyrajz Gogoltól Szinyavszkijig ívelő hagyományához, és kétségtelen, hogy tobzódik a mulatságos részletekben, ám egészében egyáltalán nem vicces. Ellenkezőleg: az akszjonovi tréfák, továbbá a plasztikus jellemformáló erő, a nagy ívű történetmondás természetes derűje csak részben tudja ellensúlyozni az iszonyatot és a gyászt, amely nagyban hozzájárul a könyv tónusához, sőt fajsúlyához is. Ez pedig, bárhogy nézzük is, nem választható el a könyv legközönségesebb értelemben vett témájától, amelyet röviden így lehet jelölni: egy moszkvai család története a forradalom konszolidációjától, vagyis a húszas évek közepétől kezdve Sztálin haláláig. Még rövidebben: a Sztálin előtti és alatti terror.

És máris itt vagyunk az alapkérdésnél: milyen írói eszközökkel lehet megragadni a terrort, a terrorizált társadalmat?

A felsorolt epizódok alapján azt hihetné az olvasó, hogy Akszjonov olyasféle szürreális vagy mágikus elemekből építi fel regényét, amelyekben szintén bővelkedik az orosz nagyepika. Aki ezt hiszi, ismét téved. A Moszkvai történetben előfordulnak ugyan

mágikus mozzanatok,

ám ezek vagy annyira rejtettek, hogy csak másodszori olvasásra vehetők észre, elsőre inkább a kísértetiesség érzését keltik, vagy ha látványosan ki vannak emelve, mint a reinkarnációk, úgy részint a mű nagyobb egységeit tagolják, részint a cselekmény fősodrától való distanciát, vagyis a belső tágasságot vannak hivatva megteremteni. Nem elhanyagolható, hogy az ilyen "közjátékok" elé Akszjonov mindig odaiktat néhány "dokumentumot" is, rövid szemelvényeket a korabeli szovjet és külföldi sajtóból, és ezek a szemelvények jóval groteszkebbnek hatnak, mint Akszjonov mégoly zabolátlan ötletei.

Nagy levegőt veszek tehát, és leírom: a Moszkvai történet, minden regénytechnikai újítása ellenére, egyértelműen a XIX. századi orosz nagyepika hagyományához kapcsolódik. E megállapítással persze nem fedeztem fel a spanyolviaszt, már csak azért sem, mert a hátsó kötéstáblán egy ismeretlen amerikai újságíró kijelenti, hogy a Moszkvai történet a XX. század Háború és békéje, a kötet szerkesztője pedig azt írja: "Akszjonov könyve Szol-zsenyicin Gulagja mellé kívánkozik: a két hatalmas mű együtt ad átfogó panorámát a sztálini korról." Igen, de a Gulag és a Moszkvai történet közt nem csak műfaji különbség van, és nem csak a keletkezési körülmények alapvetően mások: legalább ilyen jelentős különbség, hogy Tolsztoj szellemi örökségét Szolzsenyicin viszi tovább a XX. században, és ennek szükségszerű következményeképp, akárcsak Tolsztoj, ő is elpusztította önmagában az elbeszélőt, míg Akszjonov éppen a tolsztoji szellemiség ellenében valósította meg nagyszabású elgondolását, és nem az igazság prófétája lett belőle, hanem nagy erejű elbeszélő. Nem mindentudó, hanem rengeteget tudó.

Minden jelentős regényírónak van egy, csak rá jellemző "nagy tudománya": az az elbeszélői alakzat, amelyben testet ölt világról való gondolkodása és tudása, a többi csak fortély, furfang és a mesterség ismerete. Másképp fogalmazva, a mű felől: minden jelentős regénynek van egy viszonylag egyszerű (vagy legalábbis egyszerűnek látszó) alapelgondolása, amely meghatározza írás közben a mű felépülését, majd a kész mű szerkezetének, a regény legtágabb értelemben vett világának működését.

A Moszkvai történet alapelgondolása az első kétszáz oldal elolvasása után eléggé világosan látszik, de később, a második rész prológusában Akszjonov nagyvonalúan ki is teregeti kártyáit. Természetesen nem azt meséli el, hogy a lineáris időkezelést a sorsok cikcakkjaival ellenpontozza, vagy hogy a monumentális regény felépítése lényegében egy

futballmeccsre emlékeztet,

ahol a narrátor mindvégig arról tájékoztatja az olvasót, hogy a húsz-huszonkét szereplő közül épp ki rúg labdába (cselekménybe), a játékidő pedig szűk három évtized, hosszabbítás nélkül. Helyette Tolsztoj történelemfelfogását hozza szóba és utasítja el meglehetősen tiszteletlenül. Tolsztoj a Háború és béke meditációiban erélyesen tagadja az úgynevezett "történelemformáló személyiségek" szuverenitását, véleménye szerint a történelem alakító ereje a népben, a tömegekben, az "emberi akaratok összegében" keresendő. Akszjonov egy borzalmas tömegtársadalom ismerőjeként és túlélőjeként gúnyolja ki Tolsztoj nézetét. Többek között emlékeztet rá: azért "mégiscsak előfordul, hogy egyes teoretikusok és gyakorlati emberek kiválnak az akaratok összegéből, és milliókat küldenek halálba", következésképp ő nem óhajtja tagadni a személyiség szerepét a történelemben.

A két író, az élő és a halott közti vitának most nem a történetfilozófiai aspektusa a fontos, hanem az, hogy regénytechnikailag mi következik belőle. Akszjonov tisztában van vele, hogy Tojsztoj nem volt dialektikus materialista, és hogy a Háború és békében az akaratok összegét "nem a szűkagyú közgazdászok és antropológusok elméletei irányítják, hanem a Gondviselés". ´ maga ezzel szemben nem hívő, regénye alapelgondolásában a Gondviselésnek nincs helye (ami nem akadályozza őt abban, hogy pl. Kirill Gradov GULAG-beli megtérését, a lágerlakó hívők őskeresztényekéhez hasonló titkos életét megrendítő erővel ábrázolja), regényében a történelem terhét az individuumnak kell hordoznia, akár csinálja, akár elszenvedi a történelmet.

A folyamatokat alapvetően két princípium irányítja, a véletlen és az önkény: a személyiségnek e kettő közt őrlődve kell kicsikarnia (ha nem akar elaljasodni) a szabadság, a szolidaritás, az emberi méltóság talpalatnyi földjét. Akszjonov ugyanis, noha nem hívő, noha enciklopédikus tapasztalatai vannak róla, hogy az emberek túlnyomó többsége milyen könnyen hajlamos vadállattá vagy felmosóronggyá változni, mégiscsak szilárdan hisz az erkölcsi értékekben. Ezért azt a megállapításomat, hogy regénye égboltozatán nincs helye a Gondviselésnek, egy kissé pontosítanom kell: a Gondviselés helye üresen van hagyva. Ezt az üres helyet tölti be a rengeteget tudó elbeszélő.

Az ő nézőpontjából a regény tere alapvetően Moszkva, nagyjából a Kreml és a Szerebrjanij Bor nevű előváros között. Az összes többi helyszín (Grúzia, Habarovszk, világháborús hadszínterek, kolimai kőfejtő, Magadan, Krím stb.) afféle Moszkvát környező kulisszának rémlik. A regény ideje alapvetően a félmúlt, az a kor, amelyről tíz ével ezelőtt, a megírás idején nagyszámú (éppen időskorba lépett) embernek voltak személyes emlékei, ám addigra már a harmadik generáció nőtt fel Sztálin halála óta. A regényidő három évtizede ugyancsak három nemzedéket fog át, a klasszikus családregény három nemzedékét.

Ám Akszjonov műve nem egészen klasszikus családregény, mégpedig furcsa módon azért nem, mert a műfaj kívánalmait túlteljesíti, és - ami az újabb regények közt ritkaságszámba megy - klasszikus értelemben vett

korrajzot is ad

A könyv két legfontosabb erénye közül ez az egyik.

A másik az (és az újabb regényirodalomban ez is igen ritka), hogy nemcsak sokrétű, szemléletes jellemábrázolásra képes, amelyhez legalább annyi diszkurzív eszközt vesz igénybe, mint lélektani motivációt, hanem a jellemeket változásaikban, fejlődésük, züllésük, világnézeti, egzisztenciális, érzelmi fordulataik közepette is képes bemutatni, méghozzá a Gradov család tagjain kívül további tíz-tizenöt fontosabb szereplőt.

Két olyan tagja is van a családnak, akit egy-egy régi bűn fordít szembe a bűnös rezsimmel. Az öreg Gradovot, a híres sebészt évtizedekig furdalja a lelkiismeret, amiért a történet elején, 1925-ben hagyja magát megfélemlíteni, és asszisztál Frunze hadügyi népbiztos meggyilkolásához. A családját sújtó csapásokat, fiai és menye letartóztatását, veje nyomtalan eltűnését a sors büntetésének tekinti, akár a régi görögök, és valóban, "társutas" naiv pozitivistából az évek során sztoikus bölccsé válik, aki a regény végén az orvosi egyetem megfélemlítő célzatú nagygyűlésén egyedüliként emel szót az antiszemita orvosperek ellen. Nagyobbik fia, Nyikita Gradov 1921-ben ifjú bolsevik katonaként részt vett a kronstadti tömegmészárlásban. A hadsereg tizenhat évvel későbbi szétverését, azon belül saját letartóztatását, megkínzatását és túléléssel nem kecsegtető lágerfogságát ő is végzetszerű büntetésnek fogja fel, őt is ez a felismerés tisztítja meg a bűntől, és teszi lehetővé, hogy a lágerből kiszabadulva előbb nagy hadvezér, majd hősi halott lehessen.

Ám Akszjonov erejéből és figyelméből arra is futja, hogy a húsz-huszonöt fontosabb szereplőn kívül, akiknek végigköveti az életét, egy-egy utalással több tucat epizódszereplő életének kanyargását is plasztikusan érzékeltesse. Egyik mesterfogása, hogy találkozásokkal, viszontlátásokkal, vonzásokkal és taszításokkal is ki tudja fejezni a jellemvonások árnyalatait: nála a szereplő egyszerre képmás és tükör, amelyben további szereplők tükröződnek.

Éppen ezért egyáltalán nem zavaró, sőt művészileg kifejezetten produktív az a példázatosság (majdnem azt írtam, didaxis), amely a történetalakítás csomópontjain tetten érhető. Az öreg Gradov felesége grúz nő, ily módon van a történetnek egy grúz vonulata is, amelynek révén bekerül a regényhősök közé Berija, sőt maga Sztálin is. Másfelől a Gradov család a szovjet társadalom elitjéhez tartozik, ám a Gradov fiúk a terror áldozatai lesznek, vagyis a történetnek egyszerre van alul- és felülnézeti perspektívája. Nyina Gradova révén látjuk a kulturális életet és annak letarolását, Nyikita révén a hadsereget, Kirill révén a kolhozosítástól a magadani száműzetésig sok mindent, Kirill fogadott fia, Mitya révén a szovjet bűnözők társadalmát és így tovább. Az öreg Gradovot mint orvost több ízben is beviszik a Kremlbe (az egyik emlékezetes epizódban Sztálint szabadítja meg a sok napja benne rekedt széklettől), vagyis a cselekmény ebből az irányból is eléri a párt vezetőit, az úgynevezett "történelmi személyiségeket".

De nemcsak ilyesmikre gondolok, amikor példázatosságról beszélek, hanem azokra a páros vagy hármas alakzatokra is, amelyekkel tele van a könyv. Ilyen Nyikita Gradov felesége, Veronyika és (mindkettőjük) barátja, Vujnovics hármasa, ilyen Mitya és a rossz jellemű Goska Krutkin kettőse (Goska besúgja Mityát, hogy megmeneküljön a kivégzéstől, Mitya viszont a tömeges agyonlövés során nem hal meg, csak megsebesül, majd néhány száz lappal később a kolimai bűnözővilágban találkoznak, két leszámolásra készülő, ellenséges banda tagjaiként, Mitya seggbe kúrja Goskát, de mielőtt elélvezne, megkezdődik a leszámolás), továbbá ilyen a legifjabb Gradov és Alekszandr Seremetyjev barátsága, és még sorolhatnám. Ezek a kapcsolatok, cselekménybeli kapcsolódások éppoly véletlenszerűek, amennyire végzetszerűek, ám ez messzemenően következik a regény belső feltételeiből. Akszjonovnak megvannak rá az eszközei, hogy meggyőzze olvasóját: így "készül a világ", József Attilával szólva, "a történelem futószalagára szerelve". Egyszersmind annak is látványos bizonyságát adja, hogy a regénybe foglalt történet, ellentétben a történelemmel, nem futószalag.

H

A magyar változat több ember derekas munkáját dicséri. Mindenekelőtt a fordítóét, Soproni Andrásét, aki ezúttal is nehéz és nagyszabású feladattal birkózott meg. Komolyabb orosztudás nélkül is látható, hogy a könyvnek igen sok nyelvi és tárgyi rétege van, ezek érzékeltetését Soproni győzi mind felkészültséggel, mind nyelvi erővel. Mintegy háromszáz magyarázó jegyzete nem tolakodó, viszont nagyban segíti a megértést. Továbbá szemlátomást volt a könyvnek szerkesztője, kontrollszerkesztője, tipográfusa, mi több, korrektora is. A könyv külalakját puritánnak, ám igényesnek mondanám, az ár a terjedelemhez képest jutányos.

Márton László

A szerző regényíró és műfordító

Európa Könyvkiadó, 1161 oldal, 3500 Ft

szerző
Márton László
publikálva
2003/12. (03. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...