Orosz Ágnes

Hollywood megtanult artfilmet csinálni. A Harcosok klubja után alig két héttel ez már a második stúdióprodukció, amely eddig csaknem példa nélkül az egzisztenciális biztonság után következő nyomor tüneti kezelésével operál, örvendetes generációváltás jeleként, ha úgy tetszik. Lester Burnhamnél ez jól kifejlett midlife crisisszal párosul. Hamarosan megjelenik egy vadonatúj vörös sportkocsi, szól a Pink Floyd, munka helyett konditerem, közben tépés és igen rosszul palástolt nyálcsorgatás következik tizenéves lánya legjobb barátnője után. Angela, a fantáziadús Lolita-paródia, az álmokban szigorúan vörös rózsaszirmok között nem veszi zokon a dolgot, sőt, csak hogy barátnőjét bosszantsa, még adja is Lester alá a lovat. Nincs mit szépíteni, szánalmas alak, fáradt öniróniával. Kevin Spacey létező és igen nagy gyakorisággal előforduló típust játszik könnyed pontossággal, és hogy mit tesz hozzá, amitől egyáltalán kíváncsiak vagyunk rá, azt csak ő tudja. Anette Bening hasonlóan túlreprezentált, munkamániás ingatlanügynökével olyan párt alkotnak, hogy nincs miért hibáztatni a gyereküket, ha csak engesztelhetetlen megvetéssel és közönnyel képes szemlélni őket. A fehér kerítések mögött piros rózsák, egyik szomszéd nyugalmazott fasiszta tiszt, a másik oldalon poszterre kívánkozó meleg párocska. Mellesleg a tiszt és képmutatásra nevelt fiának kapcsolata nyílt utalás Oscar Wilde hírhedt szeretőjének, Bosie-nak az apjához fűződő viszonyára, csakhogy itt az apa homofóbiája végül egy megalázó jelenetbe torkollik, ám ugyanúgy ez határozza meg a végkifejletet. A film csendes tabudöntögetésének része (továbbra is hollywoodi filmről van szó), hogy a fiú, aki hosszabb időt töltött diliházban, életveszélyes apja mellett a kocsiban készít egyenleget a dílerkedésből származó jövedelméről az iskolába menet, oszló madarakat filmez; a szereplők között az egyetlen, aki tudja magáról, kicsoda, és a látszattal ellentétben teljesen szabad, és emiatt nemcsak Lester, hanem az egész film hőse. Nem ismer el magánál feljebb valót, ennyiben a film is következetes, a gyerekek a szüleiket, az alkalmazottak a feletteseiket küldik el különösebb érdeklődés nélkül a picsába. A sok ismerős részlet ellenére amit kapunk, az különös módon lényegében és hangvételében semmi eddigihez sem hasonlítható. A Broadwayn pár éve zajos sikerrel játszott új Cabaret Tony-díjas rendezője, Sam Mendes első filmjét precíz, statikusan komponált képekben, a sitcomok világából kölcsönzött, ütemesen csattanó dialógusokkal teszi elénk, ami végkicsengésében vagy már előbb könnyen összezavar, mivel minden kulcsjelenetében más irányba visz. A végén még Angeláról is kiderül, hogy nem az az egyismeretlenes egyenlet, mint amire külseje predesztinálja. És mellesleg a szóban forgó amerikai szépség sem ő, hanem az valami egészen más.

Ideglelés - The Blair Witch Project

A mű vizsgálatának szempontjai igen nehezen vonatkoztathatók el a bemutatót megelőző többéves cirkusztól, vagyis minden olyasmitől, aminek a filmhez magához semmi köze nem szabadna hogy legyen. Amikor Stanley Kubrick 1995 decemberében bejelentette, hogy Tom Cruise és Nicole Kidman főszereplésével filmre viszi Arthur Schnitzler Álmok éjszakája (Traumnovelle) című, század eleji művét, a rendező pályájának ismeretében már sejthető volt, hogy nem fejezi be egyhamar. Természetesen ilyen kilátásokkal egyik komolyabb stúdió sem vágott volna bele, még ekkora sztárokkal sem, de a közvéleményt sem köti le ennyire a projekt, ha Kubrick akkorra közel negyvenéves életművének jelentősége kevésbé kétségbevonhatatlan. A huszadik század négy jelentős regényének (Lolita, Gépnarancs, 2001: Ûrodisszeia, A ragyogás) messzemenően egyéni látásmóddal kivitelezett (bár a szerzők jóváhagyása által nem mindig kísért) adaptációján kívül nevéhez, egyebek mellett, az erőszak természetét szenvtelen tekintettel, ám annál behatóbban vizsgáló további filmek fűződnek, mint az Acéllövedék vagy A dicsőség ösvényei.

Az időnek márpedig öt ujja van. A múlt, a jelen, a jövő, az, ami-lehetett-volna és az, ami-még-lehet. A kronológia bármikor felbontható, de ugyanazt a pillanatot megélni egyetlenegyszer lehet. Tucker (Terumi Matthews), az ultrastílusos ötvenes években élő és alkotó írónő a kilencvenes évekbe tett váratlan időutazása alatt tudja meg, hogy nem sokkal távozása után holtan találták még ott, az ötvenes években. Hogy hol ölték meg, más kérdés. Egy a sok közül, mondhatni. A válaszok, ha vannak is, sokkal kevésbé fontosak. Tucker új regényének a címe Az idő (ragacsos) ujjai. Mielőtt belekezd, egy borítékban két ujjat kap (a jelent és a jövőt). ´ még nem tudja, de már non-lineárissá vált, mert sugárfertőzést kapott, amikor az első atombomba-kísérletről tudósított. Kódja, a lélekért felelős tényező, széthullott az időben, így kerül ´97-be. A színhely marad az East Village (NYC), ahol rajta kívül hamarosan feltűnnek más időutazók is, mint volt szeretője, Isaac (James Urbaniak), a Sátán maga (ezúttal egy félvér hölgy, piros köntösben) és két kódkezelt bérgyilkosa. A lakásában most szintén egy író lakik (Nicole Zaray), egy tizessel fiatalabb, öngyilkosságra hajlamos, tengődő fajta, ám időutazásra ő is képes. (Ezen a ponton felmerülhet: ki nem?) A játékszabályokat egyikük sem ismeri teljesen.

1938-ban Budapesten született, és Szentmiklósi Péternek hívták. Az 1956-os forradalomban az ELTE joghallgatójaként vesz részt, majd decemberben disszidál. Különböző ausztriai menekülttáborok után, 1959-ben érkezik az Egyesült Államokba, ahol megismerkedik az ötvenhatos emigráció két nagy reményű figurájával, Zsigmond Vilmossal és Kovács Lászlóval. A mára már világhírű operatőrök hatására fordul a filmkészítés felé. Kezdetben alacsony költségvetésű, független filmek standfotósa, művészeti vezetője. 1964-ben amerikai állampolgárságot kap, és Peter Sorel néven folytatja pályáját. Fényképészként első világszerte elismert filmje az 1968-as Szelíd motorosok. Azóta is számos hollywoodi blockbuster standfotói és plakátjai viselik keze nyomát (Száll a kakukk fészkére, Amerikai história X, hogy mást ne mondjunk). Nemrégiben Szabó István munkatársaként dolgozott a torontói fesztiválon már bemutatott Sunshine (Napfény) című nemzetközi produkcióban. Most a Dorottya Galériában rendezett kiállítás alkalmából látogatott haza a régi motoros.

Első négy játékfilmjének köszönhetően (Hihetetlen igazság, A semmi ágán..., Egyszerű emberek, Amatőr) afféle embléma lett Hal Hartley, az ifjúi integritásé alighanem. A cassavetesi, wendersi hagyományok követőjeként, sokak szerint folytatójaként, mint antitézise az évtized elején középutas művészfilmjeikkel hangos sikereket bezsebelő, szintén zsenge korú rendezőtársainak. Realistának álcázott filmjei a karakterisztikus dialógusok mentén feslenek fel legelőbb, miután vissza-visszatérő szereplői pont úgy beszélnek, mintha valami filmbe képzelnék magukat.

Egy kis lépés előre: több mint harmincat mutattak be pályakezdők egy-két éve készült rövid- és kisjátékfilmjeiből a hétvégén a Szindbád moziban. A vetítésekhez panelbeszélgetések adtak keretet. Grunwalsky Ferenc rendező és Báron György filmteoretikus első nap az alkotók közül Bollók Csabával, Dyga Zsomborral, Hajdú Szabolccsal, Mispál Attilával és Szederkényi Júliával, este Jancsó Miklóssal, másnap filmelméleti szakemberekkel ült le a Latinovits teremben.

Nem kellett sokáig néznem, hogy rájöjjek: A boldogságtól ordítani gonosz film, amiről határozott léptekkel illene kisétálnom. Nem vár mást nézőjétől, mint hogy minden egyes jelenetben a szereplők lelki nyomorán nevessen, kínosan, de jólesőn. Ha még emlékszünk, a Titanicon volt pár ilyen. A Vörös törpe, amint egy jobb sorsra érdemes törpe szexualitását igyekezett feltérképezni, és folyton kistotálnál közelebbről mutatta Anita Ekberget; vagy Lars Von Trier legdogmábbika, az Idióták a magukat értelmi fogyatékosoknak előadó kis csapatról, amiről valóban le is léptem volna, ha nem a nézőtér kellős közepén ülök. A Todd Solondz-filmről azonban őszintén szólva eszem ágában sem volt, a többséggel egyetemben túl jól szórakoztam ahhoz.

Az Oscar Wilde-perek története mintha csak mindig is arra várt volna, hogy valaki drámát írjon belőle. Az író szabadulásának századik évfordulójára a harminchárom éves venezuelai származású Moises Kaufman megírta, és két éve egy New York-i kamaraszínházban bemutatta a szóban forgó darabot, Gross Indecency - The Three Trials of Oscar Wilde címmel. A produkció három hónappal később egy nagyobb színházba vándorolt, ahol azóta is megy rendületlenül. Időközben egyéb amerikai nagyvárosokban és Londonban is műsorra tűzték, áprilistól pedig nálunk is, a Pesti Színház előadásában.