A kettőjük munkáin kívül látott filmek (Fésös András: Street Heart Beat, Páli György: Körbe, Bollók Csaba: Észak, észak, Daniel Young: Roarsch, Antal Nimród: Biztosítás, El Eini Sonia: Körömszakadtáig, Dyga Zsombor: Séta) viszont még csak meg sem próbálkoztak bármiféle jellem ábrázolásával, pláne dialógusokat adni szereplőik szájába, ne adj´ isten történetet mesélni. Vagy ha mégis, nekünk nem tűnt fel, de az is lehet, hogy a jódolgában piszkoskodó maximalista kibic attitűdje a miénk. Noha akadt pár igényesen elkészített darab (Észak, észak; Biztosítás), a fentiek hiánya miatt formagyakorlatnál többről esetükben sem beszélhetünk. (Azt viszont egy percig sem vitatjuk, hogy a Körömszakadtáig a világ bármelyik trashfesztiválján megállná a helyét, és ez nem feltétlenül rossz hír. Sokan szeretik az ilyet.)
Már a nyitóbeszélgetés alcíme (Yuppie-k legyünk vagy szabadok) is híven tükrözte a szervezők és az úgynevezett filmes elit hozzáállását: "Gondolkodjunk szélsőségekben." Meglehet, abban igazuk van, hogy itthon egyelőre valóban nincs üdvös középút, de ha ez így marad, jobb, ha elfelejtjük Cannes-t, és továbbra is nézhetik egymás filmjeit, ha másért nem, szolidaritásból. Ha az új generációnak lázadnia kellene valami ellen, hát itt van rögtön ez a szemlélet. Az ilyesmire utaló jelek, ha egy-két hozzászólás erejéig voltak is, többnyire elsikkadtak. Persze úgyis csak akkor érnének valamit, ha valaki egy megfelelő filmet is mellékelne nyomatékul.
Az elvárt és tisztes számban megjelenő közönség mindenesetre végig meglehetősen kirekesztettnek érezhette magát, több okból is. Mást ne mondjunk, a két panelbeszélgetés során a moderátorokban fel sem merült, hogy illene legalább név szerint bemutatni önmagukat és a beszélgetőpartnereiket. Az sem biztos, hogy az olyan nevekhez, mint Rákosi vagy Aczél György, Jancsónak folyton hozzá kellett volna tennie, hogy "ha tudjátok, ki az". Ha már Rákosinál tartunk, a beszélgetés szelleme megfelelt az "aki nem velünk van, az ellenünk" elvnek, épp csak kimondva nem lett, hogy aki nem kíváncsi mindenre, amit körük bármely tagja valaha filmszalagra rögzített, az mind közönséges multiplextöltelék. Sorolhatnánk még hosszan az olyan kategorikusan kijelentett, finoman szólva is költői túlzásokat, mik szerint "prekatasztrofális világban élünk", vagy a "mai fiatalok nem tudnak énekelni", de minek. Éppen az a szomorú, hogy az eredeti szándék tulajdonképpen jónak is mondható, hiszen valóban látni kellett ezeket a filmeket. Legalább ahhoz - ahogy Grunwalsky is mondta -, hogy az ember őszintén kimondja a velük kapcsolatos érzéseit.
Hisz ki is tagadná, hogy a filmesek munkájához szükség van rendezett anyagi feltételekre, miként az is faktum, hogy az átlagmozikba nem vihető munkákat is hozzáférhetővé kell tenni, esetleg tévén, minimum videón. Ez a társadalom kötelessége, ugyebár. A filmkészítőké ellenben az, hogy erre érdemeset produkáljanak, és ennek elengedhetetlen voltát nyilvánosan vegyék is tudomásul. Mert ilyesminek ezen a hétvégén a részükről nyomát se láttuk. Alighanem spanyolviasz vagy szimpla krakélerkedés a részünkről, ha olyan frázisokkal jövünk, hogy közönség nélkül változatlanul nincs mozi, és jó filmet csinálni is nehezebb, mint mentségeket keresni.
Ráadásul -hihető, nem hihető -mindezeket a feltétlen szurkoló alapállása mondatja velünk.
Orosz Ágnes
