Egy kis lépés előre: több mint harmincat mutattak be pályakezdők egy-két éve készült rövid- és kisjátékfilmjeiből a hétvégén a Szindbád moziban. A vetítésekhez panelbeszélgetések adtak keretet. Grunwalsky Ferenc rendező és Báron György filmteoretikus első nap az alkotók közül Bollók Csabával, Dyga Zsomborral, Hajdú Szabolccsal, Mispál Attilával és Szederkényi Júliával, este Jancsó Miklóssal, másnap filmelméleti szakemberekkel ült le a Latinovits teremben.

{k199923_31;b}Egy kis lépés előre: több mint harmincat mutattak be pályakezdők egy-két éve készült rövid- és kisjátékfilmjeiből a hétvégén a Szindbád moziban. A vetítésekhez panelbeszélgetések adtak keretet. Grunwalsky Ferenc rendező és Báron György filmteoretikus első nap az alkotók közül Bollók Csabával, Dyga Zsomborral, Hajdú Szabolccsal, Mispál Attilával és Szederkényi Júliával, este Jancsó Miklóssal, másnap filmelméleti szakemberekkel ült le a Latinovits teremben. A happening arca, a Jancsó Miklós által pont itt, a MaNcsban zseniként aposztrofált Hajdú Szabolcs négy meggyőző rövidfilmmel jelentkezett és még egy filmes műhely rögtönzésére is vállalkozott volna, ha utóbb holmi zavaros indokkal le nem kell fújnia. Egyébként igazi megszállott, aki attitűd híján (egyelőre, nyilván) őszinteségével keltett csodálatot. Mint a fórum során többször elmondta, folyamatosan dolgozó alkotócsoportokban gondolkodik, s szerinte ezekre szabott pályázatokat, ösztöndíjakat is kellene indítani, hogy legalább a forgatás ideje alatt ne kelljen még a megélhetéssel is törődni. Személy szerint nem hajlandó elmenni az alkalmi munkáknál jobban fizető tévéhez sem, miként teszi azt legtöbb pályatársa. Nem is annyira elvből, hanem mert képtelen mások művészi (vagy annak távolról sem nevezhető) igényeit kiszolgálni. Kérdésünkre, hogy egyébként miből él, azt felelte: semmiből. "Nemhogy nullán, mínuszban vagyok." Mindenesetre a program közel felének megnézése után világossá vált, hogy rajta és Mispál Attilán (a tavalyi filmszemlét nyert és itt újra bemutatott, eredetiségében magától értetődő Altamira alkotóján) kívül nem sokan csinálnak nyarat. (Jelenleg mindketten nagyjátékfilmen dolgoznak, s e tény egyfelől örvendetes, másfelől viszont meglehetős háttérnek látszik elvi szilárdságukhoz.) A többi voltaképpen a régi nóta: végre annak az egy filmnek (lehetne persze több is) kellene elkészülnie, amire bemennek az emberek, és arról szól, hogy milyen világban élünk - csakhogy az évtized el is telt az erre való várakozással. "Tulajdonképpen ezen drukkol teljesen önzetlenül mindegyikünk, mert az mindenkinek sokat segítene" - mondja Mispál, s miért ne hinnénk neki?

A kettőjük munkáin kívül látott filmek (Fésös András: Street Heart Beat, Páli György: Körbe, Bollók Csaba: Észak, észak, Daniel Young: Roarsch, Antal Nimród: Biztosítás, El Eini Sonia: Körömszakadtáig, Dyga Zsombor: Séta) viszont még csak meg sem próbálkoztak bármiféle jellem ábrázolásával, pláne dialógusokat adni szereplőik szájába, ne adj´ isten történetet mesélni. Vagy ha mégis, nekünk nem tűnt fel, de az is lehet, hogy a jódolgában piszkoskodó maximalista kibic attitűdje a miénk. Noha akadt pár igényesen elkészített darab (Észak, észak; Biztosítás), a fentiek hiánya miatt formagyakorlatnál többről esetükben sem beszélhetünk. (Azt viszont egy percig sem vitatjuk, hogy a Körömszakadtáig a világ bármelyik trashfesztiválján megállná a helyét, és ez nem feltétlenül rossz hír. Sokan szeretik az ilyet.)

Már a nyitóbeszélgetés alcíme (Yuppie-k legyünk vagy szabadok) is híven tükrözte a szervezők és az úgynevezett filmes elit hozzáállását: "Gondolkodjunk szélsőségekben." Meglehet, abban igazuk van, hogy itthon egyelőre valóban nincs üdvös középút, de ha ez így marad, jobb, ha elfelejtjük Cannes-t, és továbbra is nézhetik egymás filmjeit, ha másért nem, szolidaritásból. Ha az új generációnak lázadnia kellene valami ellen, hát itt van rögtön ez a szemlélet. Az ilyesmire utaló jelek, ha egy-két hozzászólás erejéig voltak is, többnyire elsikkadtak. Persze úgyis csak akkor érnének valamit, ha valaki egy megfelelő filmet is mellékelne nyomatékul.

Az elvárt és tisztes számban megjelenő közönség mindenesetre végig meglehetősen kirekesztettnek érezhette magát, több okból is. Mást ne mondjunk, a két panelbeszélgetés során a moderátorokban fel sem merült, hogy illene legalább név szerint bemutatni önmagukat és a beszélgetőpartnereiket. Az sem biztos, hogy az olyan nevekhez, mint Rákosi vagy Aczél György, Jancsónak folyton hozzá kellett volna tennie, hogy "ha tudjátok, ki az". Ha már Rákosinál tartunk, a beszélgetés szelleme megfelelt az "aki nem velünk van, az ellenünk" elvnek, épp csak kimondva nem lett, hogy aki nem kíváncsi mindenre, amit körük bármely tagja valaha filmszalagra rögzített, az mind közönséges multiplextöltelék. Sorolhatnánk még hosszan az olyan kategorikusan kijelentett, finoman szólva is költői túlzásokat, mik szerint "prekatasztrofális világban élünk", vagy a "mai fiatalok nem tudnak énekelni", de minek. Éppen az a szomorú, hogy az eredeti szándék tulajdonképpen jónak is mondható, hiszen valóban látni kellett ezeket a filmeket. Legalább ahhoz - ahogy Grunwalsky is mondta -, hogy az ember őszintén kimondja a velük kapcsolatos érzéseit.

Hisz ki is tagadná, hogy a filmesek munkájához szükség van rendezett anyagi feltételekre, miként az is faktum, hogy az átlagmozikba nem vihető munkákat is hozzáférhetővé kell tenni, esetleg tévén, minimum videón. Ez a társadalom kötelessége, ugyebár. A filmkészítőké ellenben az, hogy erre érdemeset produkáljanak, és ennek elengedhetetlen voltát nyilvánosan vegyék is tudomásul. Mert ilyesminek ezen a hétvégén a részükről nyomát se láttuk. Alighanem spanyolviasz vagy szimpla krakélerkedés a részünkről, ha olyan frázisokkal jövünk, hogy közönség nélkül változatlanul nincs mozi, és jó filmet csinálni is nehezebb, mint mentségeket keresni.

Ráadásul -hihető, nem hihető -mindezeket a feltétlen szurkoló alapállása mondatja velünk.

Orosz Ágnes