Pesti Színház: Ítéletidő (A nagy szemérmetlenség - Oscar Wilde három pere)

szerző
Orosz Ágnes
publikálva
1999/18. (05. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az Oscar Wilde-perek története mintha csak mindig is arra várt volna, hogy valaki drámát írjon belőle. Az író szabadulásának századik évfordulójára a harminchárom éves venezuelai származású Moises Kaufman megírta, és két éve egy New York-i kamaraszínházban bemutatta a szóban forgó darabot, Gross Indecency - The Three Trials of Oscar Wilde címmel. A produkció három hónappal később egy nagyobb színházba vándorolt, ahol azóta is megy rendületlenül. Időközben egyéb amerikai nagyvárosokban és Londonban is műsorra tűzték, áprilistól pedig nálunk is, a Pesti Színház előadásában.

Az Oscar Wilde-perek története mintha csak mindig is arra várt volna, hogy valaki drámát írjon belőle. Az író szabadulásának századik évfordulójára a harminchárom éves venezuelai származású Moises Kaufman megírta, és két éve egy New York-i kamaraszínházban bemutatta a szóban forgó darabot, Gross Indecency - The Three Trials of Oscar Wilde címmel. A produkció három hónappal később egy nagyobb színházba vándorolt, ahol azóta is megy rendületlenül. Időközben egyéb amerikai nagyvárosokban és Londonban is műsorra tűzték, áprilistól pedig nálunk is, a Pesti Színház előadásában.

Oscar Wilde 1895 márciusában kedvese, az arisztokratikus és elkényeztetett Alfred Douglas unszolására rágalmazási pert indított a fiú elmeháborodott apja, Queensberry őrgrófja ellen, amiért az írásban nyilvánosan "szodomita pozőrnek" nevezte. A tárgyaláson azonban hamarosan a közvélemény számára is világossá vált, hogy a rágalmazó állítása legfeljebb enyhe kifejezés. Mivel a szodómia és fajtalankodás súlyos bűntettnek számított a viktoriánus Angliában, további tárgyalásokra került sor - ezúttal Wilde-dal a vádlottak padján. Míg az első tárgyalás kitűnő alkalmat adott neki, hogy nézeteivel élőszóban is egyszerre megbotránkoztassa és elbűvölje a tárgyalóterem telt házas közönségét, a második és harmadik alkalommal sorra kerültek elő a látszatkeltés látszatát végleg leleplező bizonyítékok, amelyek végül börtönbe, és ami még roszabb, társadalmi kirekesztettségbe taszították az angol irodalom egyik legnagyobb egyéniségét.

A darab leginkább olyan, mint Wilde szerint az igazság ritkán és soha: tiszta és egyszerű. Kaufman a szöveget H. Montgomery Hyde a tárgyalások teljes szövegét tartalmazó könyvéből, illetve életrajzokból, korabeli lapokból és Wilde műveiből vett idézetek alapján állította össze, ő magának már nem sok hozzátennivalója akadt. A nevezett dokumentumok a tárgyalások menetét követő előadás alatt a színpadot a közönségtől elválasztó asztalokon sorakoznak, az ott ülő színészek pedig felváltva kommentálják belőlük a per eseményeit. Oscaron és Bosie-n (Douglas beceneve) kívül a hét férfi színész mindegyike több szerepet játszik, az ügyészek, védőügyvédek, bírók mellett az őrgrófot, G. B. Shaw-t, a fiú prostituáltakat, sőt egy rövid epizód erejéig még Viktória királynőt is.

A pesti előadás rendezőjének (Hegedűs D. Géza) nagy szerencséje, hogy lényegében Wilde eredeti szövegéről lévén szó, az elhangzottak már nem is lehetnének szellemesebben megírva, maga a darab pedig nagyon ügyesen van összeszerkesztve az ügy kapcsán bőven rendelkezésre álló idézetekből. Alföldi Róbert Wilde-szerepértelmezése, Wilde-ként, ellenben sajnos nem az igazi, de azt is mondhatnám, hogy pocsék. Képregényfigurát kapunk, aki eleinte úgy felesel, mint egy elkényeztetett gyerek, szorult helyzetben pedig legfeljebb szánalmat kelt, és gyakran ellenszenvet, egyszóval pont az emberi nagyság hiányzik belőle. Nem vitás, a szerep nagyon bonyolult, és talán még senkinek sem sikerült Wilde-ot tökéletesen megszemélyesítenie, de volt már példa ennél lényegesen jobb próbálkozásokra is. A figura emberi dimenzióit mind Michael Emersonnak a New York-i előadásban, mind Robert Frynak az 1997-es, itthon nem forgalmazott angol Wilde című filmből sikerült megragadnia, kisugárzását azonban csak Liam Neesonnak, a szintén két kontinensen játszott angol produkcióban, a Júdás csókjában, ami viszont sok más vonatkozásban messze Kaufman drámája mögött marad. Bosie szerepe ennél kevésbé kemény dió, Jude Law alakítása volt a csúcs a már említett filmben, a jelen produkció pedig az egyik mélypont. Még ha el is tekintek attól a részletkérdésnek tűnő momentumtól, hogy ha valakit szőkével illik játszatni, hát az Bosie, a jelen alakítás láttán a néző végig egyszerűen elképzelni se tudja, mit láthatott benne egy Wilde kaliberű ember. Ez szintén nem könnyíti meg a főszereplővel való azonosulást. A társulat többi tagja a helyén van, a rendezésben is vannak jó ötletek, az viszont bosszantó, hogy a rendező csak a vége felé kezd úgy tenni, mintha tragédiát látnánk. Sok szituáció és Oscar kijelentései ugyanis különösebb rájátszás nélkül is kellően humorosak lennének, a cselekmény előrehaladtával végképp semmi szükség ezekre rátenni még egy lapáttal. Még az a meglehetősen drámai jelenet is olcsó humorba fullad, amikor Oscar a második per után megmondja legjobb barátjának, a benne vakon bízó Frank Harrisnek, hogy amit a vád állít, szóról szóra igaz.

Összességében az előadás jobb, mint az eddig leírtakból tűnhet, de lényegesen rosszabb, mint amilyen lehetett volna. Legfeljebb az érdeklődést kelti fel a nagy ember iránt, de aki ennél többre vágyik, jobban jár, ha inkább nekiül a De Profundisnak.

Orosz Ágnes

szerző
Orosz Ágnes
publikálva
1999/18. (05. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...