1938-ban Budapesten született, és Szentmiklósi Péternek hívták. Az 1956-os forradalomban az ELTE joghallgatójaként vesz részt, majd decemberben disszidál. Különböző ausztriai menekülttáborok után, 1959-ben érkezik az Egyesült Államokba, ahol megismerkedik az ötvenhatos emigráció két nagy reményű figurájával, Zsigmond Vilmossal és Kovács Lászlóval. A mára már világhírű operatőrök hatására fordul a filmkészítés felé. Kezdetben alacsony költségvetésű, független filmek standfotósa, művészeti vezetője. 1964-ben amerikai állampolgárságot kap, és Peter Sorel néven folytatja pályáját. Fényképészként első világszerte elismert filmje az 1968-as Szelíd motorosok. Azóta is számos hollywoodi blockbuster standfotói és plakátjai viselik keze nyomát (Száll a kakukk fészkére, Amerikai história X, hogy mást ne mondjunk). Nemrégiben Szabó István munkatársaként dolgozott a torontói fesztiválon már bemutatott Sunshine (Napfény) című nemzetközi produkcióban. Most a Dorottya Galériában rendezett kiállítás alkalmából látogatott haza a régi motoros.

Peter Sorel: Igen. A díszlettervező Kovács Attila felesége, Megyesi Zsuzsa történetesen a Műcsarnok egyik kurátora. A kiállítás eredetileg a filmről szólt volna, de aztán rájöttek, hogy az olyan lenne, mintha direktbe reklámoznák. Így alakult át az én kiállításommá. Mondanom sem kell, egyáltalán nincs ellenemre, mert így, ahelyett, hogy valaki más álmait reprezentálnám, be tudom mutatni a sajátjaimat.

MaNcs: Talán naivan hangzik, de én sokáig azt hittem, hogy a képek a mozikban és az újságokban valójában kockák a filmből.

PS: Hál´ istennek ezt nem tudják megcsinálni. Persze a stúdióknak csak jobb lenne, egy állással kevesebb. De a kinagyított filmkockák minősége pokolian rossz. A kiállított képeim között sok olyan van, ami benne sincs a filmekben. Szerintem a fotósnak nem kell a kamera mellett ülnie, hanem mozognia kell, és e téren szabad kezet is kapok. Más kérdés, hogy a sok képből már a színész vagy még inkább a sajtófőnöke választja ki, melyiket használják, és nem sokat törődnek vele, hogy az tényleg jó fotó-e. A Marlon Brandóé például olyanokat választott, amik közeliek, mert csak azokon nem nézett ki túl kövérnek. Én mindig arra törekszem, hogy dokumentáljak is, ne csak egy újabb előnyös képet készítsek egy sztárról.

MaNcs: Gyakori, hogy a plakáttervezéssel is a standfotóst bízzák meg?

PS: Nem annyira jellemző, bár gyakoribb, mint régen. Én többnyire mindkettővel foglalkozom. Egy filmhez több is szokott készülni, a legutóbbi filmemhez például (Magnolia - a szerk.) először készítettünk egy úgynevezett teaserplakátot, amin nincs semmi más, mint hogy békák hullanak az égből, és majd csak egy későbbin lesznek rajta a színészek. Rendszerint más megy a tengerentúlra is. Az európai forgalmazásra szánt plakátok nagyobb kreativitást igényelnek, hiszen az ottani tervezők az egész században jobbak voltak, legyen az színház- vagy filmplakát. Meg lehet nézni az oroszokat a század elején. Mielőtt kinyírták volna az összes jó tervezőt. Vagy a háború után a csehek, a lengyelek, a németek és az olaszok. Én egyébként nagyon ritkán látom, miket küldenek külföldre, eszük ágában sincs megmutatni, hogy ezt küldjük Kínába, nézd, milyen érdekes... Ha kész vagy a munkával, nem tartanak semmiféle igényt a további közreműködésedre. Van elég emberük a kreatív osztályon, nem mintha legtöbbjük bármennyivel is jobban értene hozzá. Még végzettségük sincs. Egyik nap még futárként szaladgálnak, öt év múlva ők vezetik a részleget.

MaNcs: De ez az amerikai álom része, nem?

PS: Én nem tudom, régen hogy volt, most nagyon így van. Ráadásul a reklámszakma az utóbbi időben eléggé ki lett sajátítva a nők és a homoszexuális férfiak által. Mint valami maffia, tényleg túlzás.

MaNcs: Mi változott még Hollywoodban?

PS: Azt kell mondanom, hogy szerintem a filmek jobbak. Van pár kísérletező fiatal rendező, komolyabb formális képzettség nélkül, mint akivel a Mangolián is dolgoztam, Paul Thomas Anderson (Boogie Nights - a szerk.). Bátor, remekül bánik a színészekkel, néha egy kis zsarnok, de el lehet nézni. Sokan jönnek a reklámoktól, videóktól, de nem mindegyik tud hozzászokni, hogy míg harminc másodperchez kapnak ötórányi nyersanyagot, egy filmnél nem lehet tartani ezt az arányt. David Fincher, aki szintén tévéreklámokkal és videókkal foglalkozott (Hetedik - a szerk.) viszont zseniális, és be is futott. Ismerek egypár magyar származású fiút is, Gulyás Ákos vagy Forgách Gábor most végzett az American Film Institute-ban, eddig ők is videókat forgattak, aztán meg majd meglátjuk.

MaNcs: A kiállított képei között több színészportré is van. Tehát mint fotóművész ön is hozzájárul a sztárkultuszhoz.

PS: Nem, nem hiszem. Ezek másfajta képek. Magát a sztárkultuszt mindenekelőtt a sajtófőnökök tartják életben, egy fontosabb lapba ők választják a fotóst. Az ő kezükben van az egész szakma, a menedzserek, ügyvédek mellett persze. De a legnagyobb baj az, hogy a filmek tizennégy és huszonnégy év közötti fiúknak készülnek, ha őket be tudják lőni, már semmi más nem érdekes. Ezért hiányoznak a kifejezetten felnőtteknek szóló filmek, és most nem a pornográfiára gondolok, hanem egyszerűen valami másra, mint hogy hanyadik galaxisban mi történik.

MaNcs: Ha jól láttam, az ön képei között is van pár, amely digitálisan készült.

PS: Igen, nyolc éve vettem egy gépet, mert volt annyi eszem, hogy tudjam, erre még szükség lesz, de nem sokat használom. Néha szeretek összerakni vele dolgokat.

MaNcs: Ugyanakkor a színes képei egyben nagyon festményszerűnek tűnnek.

PS: Köszönöm. Engem a hasamon és a nőkön kívül a művészet az, ami egyedül érdekel. Az egyik, amire talán gondol, a Marilyn in Memoriam ötletét Reneé Maigrette belga szürrealista festő képeiről vettem. Nekem mindig ő volt a hősöm, úgyhogy kipróbáltam az egyik jellegzetes módszerét fényképen, és abszolúte működött. A kiállításon legfeljebb egy-két digitális lesz. A Műcsarnokot olyan munkáim érdekelték, amik mások, mint amilyet egy itteni fényképész tudna készíteni. A szolarizált képeimmel például ez volt a bajuk, de szerintem meg ilyen nincs, mindent mindenütt meg lehet csinálni. Ráadásul az egyik ilyen a kedvenc képem, egy nagy portré Emma Thompsonról.

MaNcs: Máshová is viszi még a képeit ezután?

PS: Igen, Lengyelországba és Kubába, a filmfesztiválra. Ez utóbbi lesz az első együttműködés Kuba és az USA között a fényképészet területén. A Society of Motion Picture Still Photographers néhány tagjával együtt lesz ott egy csoportos kiállításunk. Az L. A.-i filmakadémián pedig jövőre lesz egy nagy kiállításunk.

MaNcs: A társaságot ön alapította, ha jól tudom. Ez tulajdonképpen egy érdekvédelmi szervezet?

PS: Nem, teljesen apolitikusak és teljesen nemzetköziek vagyunk. Meghívásos alapon veszünk fel új tagokat. A szakmában tevékenykedő fotósok tizede tartozik a szervezethez. Inkább fórumként lehet felfogni, összehoz minket. Mielőtt ´95-ben megalakult, nem volt alkalmunk leülni együtt, és beszélgetni a fényképészetről.

MaNcs: A magyarok között milyen az összetartás a filmes szakmában?

PS: A Zsigmond Vili a legjobb barátom Amerikában, az első munkám úgy jött, hogy egy sci-fin dolgoztak épp a Kovács Lacival, és szólt, hogy menjek segíteni, ha van kedvem. Sohasem érdekelt a filmezés különösebben, nem is voltam azelőtt a filmnél. ´k ketten egyébként mindig kisegítették egymást munka szempontjából, de én az utóbbi időben csak ritkán dolgozom velük, persze sokszor összejárunk. De nincs magyar maffia.

Orosz Ágnes