Film: Cukrozatlan epe (Todd Solondz: A boldogságtól ordítani)

  • Orosz Ágnes
  • 1999. június 3.

Zene

Nem kellett sokáig néznem, hogy rájöjjek: A boldogságtól ordítani gonosz film, amiről határozott léptekkel illene kisétálnom. Nem vár mást nézőjétől, mint hogy minden egyes jelenetben a szereplők lelki nyomorán nevessen, kínosan, de jólesőn. Ha még emlékszünk, a Titanicon volt pár ilyen. A Vörös törpe, amint egy jobb sorsra érdemes törpe szexualitását igyekezett feltérképezni, és folyton kistotálnál közelebbről mutatta Anita Ekberget; vagy Lars Von Trier legdogmábbika, az Idióták a magukat értelmi fogyatékosoknak előadó kis csapatról, amiről valóban le is léptem volna, ha nem a nézőtér kellős közepén ülök. A Todd Solondz-filmről azonban őszintén szólva eszem ágában sem volt, a többséggel egyetemben túl jól szórakoztam ahhoz.

Nem kellett sokáig néznem, hogy rájöjjek: A boldogságtól ordítani gonosz film, amiről határozott léptekkel illene kisétálnom. Nem vár mást nézőjétől, mint hogy minden egyes jelenetben a szereplők lelki nyomorán nevessen, kínosan, de jólesőn. Ha még emlékszünk, a Titanicon volt pár ilyen. A Vörös törpe, amint egy jobb sorsra érdemes törpe szexualitását igyekezett feltérképezni, és folyton kistotálnál közelebbről mutatta Anita Ekberget; vagy Lars Von Trier legdogmábbika, az Idióták a magukat értelmi fogyatékosoknak előadó kis csapatról, amiről valóban le is léptem volna, ha nem a nézőtér kellős közepén ülök. A Todd Solondz-filmről azonban őszintén szólva eszem ágában sem volt, a többséggel egyetemben túl jól szórakoztam ahhoz.

A film a Rövidre vágvához (Robert Altman) hasonlóan egységes cselekmény helyett epizódokból áll, szereplői pedig előbb-utóbb mind kapcsolatba kerülnek egymással. A helyszín ezúttal a keleti part, New Jersey szépen gondozott elővárosa, az általános közhiedelem szerint a családi élet eszményi helyszíne. A szóban forgó családból a három lány már felnőtt, szüleik pedig Floridába költöztek, ahogy azt illik. Más filmekkel ellentétben egyik lány sem fogyatékos, leszbikus vagy kórosan túlsúlyos, ehelyett van itt piacképes író, boldog családanya és egy bájos harmadik. Csak éppen az életük látszik nélkülözni bármiféle értelmet, mint mindenki másé ebben a filmben. Ezt az egyik lány férje pedofil természetű aktusokba, az írónő szomszédja obszcén telefonhívásokba fojtja, de ők már csak a jéghegy csúcsa. Pontosan olyasmikkel szembesül a néző, amik miatt örülhet, hogy nincs több bepillantása szomszédai magánéletébe, és viszont.

Egy ilyen filmet valószínűleg bármely mikroközösségről lehetne forgatni, de élete ide illő epizódjait mindenki bölcsen igyekszik a maga részéről minél hamarabb elfelejteni. Ha tehát mégis élvezzük a jelen filmet, ahhoz jócskán hozzájárul, hogy pont a nagyrészt idealizált amerikai kertvárosi élettel kapcsolatban deríti ki ugyanezt. Persze Solondz előző filmje, az Isten hozott a babaházban, melynek főszereplője, a pubertás minden kínját elszenvedő rút kis kacsa (olyan, akiből egy hollywoodi sminkes sem tudna bombanőt csinálni) hasonlóan diszfunkcionális családdal rendelkezett, sem festett túl kedvező képet róla, de mivel a Boldogsággal ellentétben egyáltalán volt főszereplője, kevésbé hatott általános helyzetképnek. Itt a történeteknek még eleje vagy vége sincs igazán.

A szuburbia poklával először Cassavetes foglalkozott filmjeiben, de a téma azóta futott igazán fel, hogy a Sundance-filmek valamelyest betörtek a piacra. Ezek a fesztivál közönségéhez igazodva jobbára a Gen X korosztály szempontjából készültek, a két Solondz-filmben viszont nagyítóval sem találni akár egy huszonéves szereplőt. Lynch vonatkozó művei (Kék bársony, Veszett a világ, Twin Peaks) már közelebb állnak hozzá, bár látásmódjuk alapvetően különbözik, és Lynchcsel ellentétben Solondznál az erőszak vérmentes. Azt is meg lehet nézni, hogy mit kézbesít a kutya a Veszett a világban és mit a Boldogságban. (Lara Flynn Boyle, az írónő szerepében viszont marad az a kisvárosi díva, aki a Twin Peaksben és azóta még sokszor volt.) Ezen felül a Boldogság humora magától értetődőbb, inkább a másik rezidens New Jersey-i rendező, Kevin Smith Shop-Stopjára emlékeztet, annak ellenére, hogy ott néha a főszereplőkkel együtt nevetünk, a Boldogságban mindig csak rajtuk. A film minden szempontból a kevéssé vetített Jégviharhoz (Ang Lee) hasonlítható leginkább: ez két állammal feljebb (Connecticut) játszódik, és a hetvenes évek iránti nosztalgiának mutat be egy jó nagyot.

Az intrikus megtalálása nehezebb, mint más filmekben, pedig ha van egyáltalán, akkor kézenfekvő, hogy a film legkiegyensúlyozottabb szereplője, a porcelánmosolyú és szívből jövően felszínes családanya az. Katarzis ellenben biztosan van, rögtön, ahogy kilépünk a moziból: hirtelen mindenki olyan jó fejnek tűnik. De csak halkan ordítsunk.

Orosz Ágnes

A boldogságtól ordítani (Happiness); színes, feliratos, amerikai filmszatíra, 1998, 134 perc; szereplők: Jane Adams, Lara Flynn Boyle, Cynthia Stevenson, Ben Gazzara, Louise Lasser, Philip Seymour Hofmann, Dylan Baker; fényképezte: Maryse Alberti; rendezte: Todd Solondz; a Budapest Film mozija

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.