Nem kellett sokáig néznem, hogy rájöjjek: A boldogságtól ordítani gonosz film, amiről határozott léptekkel illene kisétálnom. Nem vár mást nézőjétől, mint hogy minden egyes jelenetben a szereplők lelki nyomorán nevessen, kínosan, de jólesőn. Ha még emlékszünk, a Titanicon volt pár ilyen. A Vörös törpe, amint egy jobb sorsra érdemes törpe szexualitását igyekezett feltérképezni, és folyton kistotálnál közelebbről mutatta Anita Ekberget; vagy Lars Von Trier legdogmábbika, az Idióták a magukat értelmi fogyatékosoknak előadó kis csapatról, amiről valóban le is léptem volna, ha nem a nézőtér kellős közepén ülök. A Todd Solondz-filmről azonban őszintén szólva eszem ágában sem volt, a többséggel egyetemben túl jól szórakoztam ahhoz.
A film a Rövidre vágvához (Robert Altman) hasonlóan egységes cselekmény helyett epizódokból áll, szereplői pedig előbb-utóbb mind kapcsolatba kerülnek egymással. A helyszín ezúttal a keleti part, New Jersey szépen gondozott elővárosa, az általános közhiedelem szerint a családi élet eszményi helyszíne. A szóban forgó családból a három lány már felnőtt, szüleik pedig Floridába költöztek, ahogy azt illik. Más filmekkel ellentétben egyik lány sem fogyatékos, leszbikus vagy kórosan túlsúlyos, ehelyett van itt piacképes író, boldog családanya és egy bájos harmadik. Csak éppen az életük látszik nélkülözni bármiféle értelmet, mint mindenki másé ebben a filmben. Ezt az egyik lány férje pedofil természetű aktusokba, az írónő szomszédja obszcén telefonhívásokba fojtja, de ők már csak a jéghegy csúcsa. Pontosan olyasmikkel szembesül a néző, amik miatt örülhet, hogy nincs több bepillantása szomszédai magánéletébe, és viszont.
Egy ilyen filmet valószínűleg bármely mikroközösségről lehetne forgatni, de élete ide illő epizódjait mindenki bölcsen igyekszik a maga részéről minél hamarabb elfelejteni. Ha tehát mégis élvezzük a jelen filmet, ahhoz jócskán hozzájárul, hogy pont a nagyrészt idealizált amerikai kertvárosi élettel kapcsolatban deríti ki ugyanezt. Persze Solondz előző filmje, az Isten hozott a babaházban, melynek főszereplője, a pubertás minden kínját elszenvedő rút kis kacsa (olyan, akiből egy hollywoodi sminkes sem tudna bombanőt csinálni) hasonlóan diszfunkcionális családdal rendelkezett, sem festett túl kedvező képet róla, de mivel a Boldogsággal ellentétben egyáltalán volt főszereplője, kevésbé hatott általános helyzetképnek. Itt a történeteknek még eleje vagy vége sincs igazán.
A szuburbia poklával először Cassavetes foglalkozott filmjeiben, de a téma azóta futott igazán fel, hogy a Sundance-filmek valamelyest betörtek a piacra. Ezek a fesztivál közönségéhez igazodva jobbára a Gen X korosztály szempontjából készültek, a két Solondz-filmben viszont nagyítóval sem találni akár egy huszonéves szereplőt. Lynch vonatkozó művei (Kék bársony, Veszett a világ, Twin Peaks) már közelebb állnak hozzá, bár látásmódjuk alapvetően különbözik, és Lynchcsel ellentétben Solondznál az erőszak vérmentes. Azt is meg lehet nézni, hogy mit kézbesít a kutya a Veszett a világban és mit a Boldogságban. (Lara Flynn Boyle, az írónő szerepében viszont marad az a kisvárosi díva, aki a Twin Peaksben és azóta még sokszor volt.) Ezen felül a Boldogság humora magától értetődőbb, inkább a másik rezidens New Jersey-i rendező, Kevin Smith Shop-Stopjára emlékeztet, annak ellenére, hogy ott néha a főszereplőkkel együtt nevetünk, a Boldogságban mindig csak rajtuk. A film minden szempontból a kevéssé vetített Jégviharhoz (Ang Lee) hasonlítható leginkább: ez két állammal feljebb (Connecticut) játszódik, és a hetvenes évek iránti nosztalgiának mutat be egy jó nagyot.
Az intrikus megtalálása nehezebb, mint más filmekben, pedig ha van egyáltalán, akkor kézenfekvő, hogy a film legkiegyensúlyozottabb szereplője, a porcelánmosolyú és szívből jövően felszínes családanya az. Katarzis ellenben biztosan van, rögtön, ahogy kilépünk a moziból: hirtelen mindenki olyan jó fejnek tűnik. De csak halkan ordítsunk.
Orosz Ágnes
A boldogságtól ordítani (Happiness); színes, feliratos, amerikai filmszatíra, 1998, 134 perc; szereplők: Jane Adams, Lara Flynn Boyle, Cynthia Stevenson, Ben Gazzara, Louise Lasser, Philip Seymour Hofmann, Dylan Baker; fényképezte: Maryse Alberti; rendezte: Todd Solondz; a Budapest Film mozija
