Film: Cukrozatlan epe (Todd Solondz: A boldogságtól ordítani)

  • Orosz Ágnes
  • 1999. június 3.

Zene

Nem kellett sokáig néznem, hogy rájöjjek: A boldogságtól ordítani gonosz film, amiről határozott léptekkel illene kisétálnom. Nem vár mást nézőjétől, mint hogy minden egyes jelenetben a szereplők lelki nyomorán nevessen, kínosan, de jólesőn. Ha még emlékszünk, a Titanicon volt pár ilyen. A Vörös törpe, amint egy jobb sorsra érdemes törpe szexualitását igyekezett feltérképezni, és folyton kistotálnál közelebbről mutatta Anita Ekberget; vagy Lars Von Trier legdogmábbika, az Idióták a magukat értelmi fogyatékosoknak előadó kis csapatról, amiről valóban le is léptem volna, ha nem a nézőtér kellős közepén ülök. A Todd Solondz-filmről azonban őszintén szólva eszem ágában sem volt, a többséggel egyetemben túl jól szórakoztam ahhoz.

Nem kellett sokáig néznem, hogy rájöjjek: A boldogságtól ordítani gonosz film, amiről határozott léptekkel illene kisétálnom. Nem vár mást nézőjétől, mint hogy minden egyes jelenetben a szereplők lelki nyomorán nevessen, kínosan, de jólesőn. Ha még emlékszünk, a Titanicon volt pár ilyen. A Vörös törpe, amint egy jobb sorsra érdemes törpe szexualitását igyekezett feltérképezni, és folyton kistotálnál közelebbről mutatta Anita Ekberget; vagy Lars Von Trier legdogmábbika, az Idióták a magukat értelmi fogyatékosoknak előadó kis csapatról, amiről valóban le is léptem volna, ha nem a nézőtér kellős közepén ülök. A Todd Solondz-filmről azonban őszintén szólva eszem ágában sem volt, a többséggel egyetemben túl jól szórakoztam ahhoz.

A film a Rövidre vágvához (Robert Altman) hasonlóan egységes cselekmény helyett epizódokból áll, szereplői pedig előbb-utóbb mind kapcsolatba kerülnek egymással. A helyszín ezúttal a keleti part, New Jersey szépen gondozott elővárosa, az általános közhiedelem szerint a családi élet eszményi helyszíne. A szóban forgó családból a három lány már felnőtt, szüleik pedig Floridába költöztek, ahogy azt illik. Más filmekkel ellentétben egyik lány sem fogyatékos, leszbikus vagy kórosan túlsúlyos, ehelyett van itt piacképes író, boldog családanya és egy bájos harmadik. Csak éppen az életük látszik nélkülözni bármiféle értelmet, mint mindenki másé ebben a filmben. Ezt az egyik lány férje pedofil természetű aktusokba, az írónő szomszédja obszcén telefonhívásokba fojtja, de ők már csak a jéghegy csúcsa. Pontosan olyasmikkel szembesül a néző, amik miatt örülhet, hogy nincs több bepillantása szomszédai magánéletébe, és viszont.

Egy ilyen filmet valószínűleg bármely mikroközösségről lehetne forgatni, de élete ide illő epizódjait mindenki bölcsen igyekszik a maga részéről minél hamarabb elfelejteni. Ha tehát mégis élvezzük a jelen filmet, ahhoz jócskán hozzájárul, hogy pont a nagyrészt idealizált amerikai kertvárosi élettel kapcsolatban deríti ki ugyanezt. Persze Solondz előző filmje, az Isten hozott a babaházban, melynek főszereplője, a pubertás minden kínját elszenvedő rút kis kacsa (olyan, akiből egy hollywoodi sminkes sem tudna bombanőt csinálni) hasonlóan diszfunkcionális családdal rendelkezett, sem festett túl kedvező képet róla, de mivel a Boldogsággal ellentétben egyáltalán volt főszereplője, kevésbé hatott általános helyzetképnek. Itt a történeteknek még eleje vagy vége sincs igazán.

A szuburbia poklával először Cassavetes foglalkozott filmjeiben, de a téma azóta futott igazán fel, hogy a Sundance-filmek valamelyest betörtek a piacra. Ezek a fesztivál közönségéhez igazodva jobbára a Gen X korosztály szempontjából készültek, a két Solondz-filmben viszont nagyítóval sem találni akár egy huszonéves szereplőt. Lynch vonatkozó művei (Kék bársony, Veszett a világ, Twin Peaks) már közelebb állnak hozzá, bár látásmódjuk alapvetően különbözik, és Lynchcsel ellentétben Solondznál az erőszak vérmentes. Azt is meg lehet nézni, hogy mit kézbesít a kutya a Veszett a világban és mit a Boldogságban. (Lara Flynn Boyle, az írónő szerepében viszont marad az a kisvárosi díva, aki a Twin Peaksben és azóta még sokszor volt.) Ezen felül a Boldogság humora magától értetődőbb, inkább a másik rezidens New Jersey-i rendező, Kevin Smith Shop-Stopjára emlékeztet, annak ellenére, hogy ott néha a főszereplőkkel együtt nevetünk, a Boldogságban mindig csak rajtuk. A film minden szempontból a kevéssé vetített Jégviharhoz (Ang Lee) hasonlítható leginkább: ez két állammal feljebb (Connecticut) játszódik, és a hetvenes évek iránti nosztalgiának mutat be egy jó nagyot.

Az intrikus megtalálása nehezebb, mint más filmekben, pedig ha van egyáltalán, akkor kézenfekvő, hogy a film legkiegyensúlyozottabb szereplője, a porcelánmosolyú és szívből jövően felszínes családanya az. Katarzis ellenben biztosan van, rögtön, ahogy kilépünk a moziból: hirtelen mindenki olyan jó fejnek tűnik. De csak halkan ordítsunk.

Orosz Ágnes

A boldogságtól ordítani (Happiness); színes, feliratos, amerikai filmszatíra, 1998, 134 perc; szereplők: Jane Adams, Lara Flynn Boyle, Cynthia Stevenson, Ben Gazzara, Louise Lasser, Philip Seymour Hofmann, Dylan Baker; fényképezte: Maryse Alberti; rendezte: Todd Solondz; a Budapest Film mozija

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Halk, mély morgás

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

 

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.

Szerelem és politika

„Ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Tánczos Gábor, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, a Győrffy kollégium volt tagja, ismert publicista. A pedagógián kívül behatóan foglalkozott a NÉKOSZ történetével és a romániai magyar kultúrával.”

 

Előrehozott 2026

Olyan intenzitással történnek az események a magyar belpolitikában az utóbbi hónapokban, hogy immár komolyan felvethető: Orbán rendszerét akár a 2026-os általános választások előtt is le lehet váltani. Ideje hát gondolkodni ilyen forgatókönyveken is.