Film: A kertek alatt (Sam Mendes: Amerikai szépség)

szerző
Orosz Ágnes
publikálva
2000/7. (02. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hollywood megtanult artfilmet csinálni. A Harcosok klubja után alig két héttel ez már a második stúdióprodukció, amely eddig csaknem példa nélkül az egzisztenciális biztonság után következő nyomor tüneti kezelésével operál, örvendetes generációváltás jeleként, ha úgy tetszik. Lester Burnhamnél ez jól kifejlett midlife crisisszal párosul. Hamarosan megjelenik egy vadonatúj vörös sportkocsi, szól a Pink Floyd, munka helyett konditerem, közben tépés és igen rosszul palástolt nyálcsorgatás következik tizenéves lánya legjobb barátnője után. Angela, a fantáziadús Lolita-paródia, az álmokban szigorúan vörös rózsaszirmok között nem veszi zokon a dolgot, sőt, csak hogy barátnőjét bosszantsa, még adja is Lester alá a lovat. Nincs mit szépíteni, szánalmas alak, fáradt öniróniával. Kevin Spacey létező és igen nagy gyakorisággal előforduló típust játszik könnyed pontossággal, és hogy mit tesz hozzá, amitől egyáltalán kíváncsiak vagyunk rá, azt csak ő tudja. Anette Bening hasonlóan túlreprezentált, munkamániás ingatlanügynökével olyan párt alkotnak, hogy nincs miért hibáztatni a gyereküket, ha csak engesztelhetetlen megvetéssel és közönnyel képes szemlélni őket. A fehér kerítések mögött piros rózsák, egyik szomszéd nyugalmazott fasiszta tiszt, a másik oldalon poszterre kívánkozó meleg párocska. Mellesleg a tiszt és képmutatásra nevelt fiának kapcsolata nyílt utalás Oscar Wilde hírhedt szeretőjének, Bosie-nak az apjához fűződő viszonyára, csakhogy itt az apa homofóbiája végül egy megalázó jelenetbe torkollik, ám ugyanúgy ez határozza meg a végkifejletet. A film csendes tabudöntögetésének része (továbbra is hollywoodi filmről van szó), hogy a fiú, aki hosszabb időt töltött diliházban, életveszélyes apja mellett a kocsiban készít egyenleget a dílerkedésből származó jövedelméről az iskolába menet, oszló madarakat filmez; a szereplők között az egyetlen, aki tudja magáról, kicsoda, és a látszattal ellentétben teljesen szabad, és emiatt nemcsak Lester, hanem az egész film hőse. Nem ismer el magánál feljebb valót, ennyiben a film is következetes, a gyerekek a szüleiket, az alkalmazottak a feletteseiket küldik el különösebb érdeklődés nélkül a picsába. A sok ismerős részlet ellenére amit kapunk, az különös módon lényegében és hangvételében semmi eddigihez sem hasonlítható. A Broadwayn pár éve zajos sikerrel játszott új Cabaret Tony-díjas rendezője, Sam Mendes első filmjét precíz, statikusan komponált képekben, a sitcomok világából kölcsönzött, ütemesen csattanó dialógusokkal teszi elénk, ami végkicsengésében vagy már előbb könnyen összezavar, mivel minden kulcsjelenetében más irányba visz. A végén még Angeláról is kiderül, hogy nem az az egyismeretlenes egyenlet, mint amire külseje predesztinálja. És mellesleg a szóban forgó amerikai szépség sem ő, hanem az valami egészen más.

Hollywood megtanult artfilmet csinálni. A Harcosok klubja után alig két héttel ez már a második stúdióprodukció, amely eddig csaknem példa nélkül az egzisztenciális biztonság után következő nyomor tüneti kezelésével operál, örvendetes generációváltás jeleként, ha úgy tetszik. Lester Burnhamnél ez jól kifejlett midlife crisisszal párosul. Hamarosan megjelenik egy vadonatúj vörös sportkocsi, szól a Pink Floyd, munka helyett konditerem, közben tépés és igen rosszul palástolt nyálcsorgatás következik tizenéves lánya legjobb barátnője után. Angela, a fantáziadús Lolita-paródia, az álmokban szigorúan vörös rózsaszirmok között nem veszi zokon a dolgot, sőt, csak hogy barátnőjét bosszantsa, még adja is Lester alá a lovat. Nincs mit szépíteni, szánalmas alak, fáradt öniróniával. Kevin Spacey létező és igen nagy gyakorisággal előforduló típust játszik könnyed pontossággal, és hogy mit tesz hozzá, amitől egyáltalán kíváncsiak vagyunk rá, azt csak ő tudja. Anette Bening hasonlóan túlreprezentált, munkamániás ingatlanügynökével olyan párt alkotnak, hogy nincs miért hibáztatni a gyereküket, ha csak engesztelhetetlen megvetéssel és közönnyel képes szemlélni őket. A fehér kerítések mögött piros rózsák, egyik szomszéd nyugalmazott fasiszta tiszt, a másik oldalon poszterre kívánkozó meleg párocska. Mellesleg a tiszt és képmutatásra nevelt fiának kapcsolata nyílt utalás Oscar Wilde hírhedt szeretőjének, Bosie-nak az apjához fűződő viszonyára, csakhogy itt az apa homofóbiája végül egy megalázó jelenetbe torkollik, ám ugyanúgy ez határozza meg a végkifejletet. A film csendes tabudöntögetésének része (továbbra is hollywoodi filmről van szó), hogy a fiú, aki hosszabb időt töltött diliházban, életveszélyes apja mellett a kocsiban készít egyenleget a dílerkedésből származó jövedelméről az iskolába menet, oszló madarakat filmez; a szereplők között az egyetlen, aki tudja magáról, kicsoda, és a látszattal ellentétben teljesen szabad, és emiatt nemcsak Lester, hanem az egész film hőse. Nem ismer el magánál feljebb valót, ennyiben a film is következetes, a gyerekek a szüleiket, az alkalmazottak a feletteseiket küldik el különösebb érdeklődés nélkül a picsába. A sok ismerős részlet ellenére amit kapunk, az különös módon lényegében és hangvételében semmi eddigihez sem hasonlítható. A Broadwayn pár éve zajos sikerrel játszott új Cabaret Tony-díjas rendezője, Sam Mendes első filmjét precíz, statikusan komponált képekben, a sitcomok világából kölcsönzött, ütemesen csattanó dialógusokkal teszi elénk, ami végkicsengésében vagy már előbb könnyen összezavar, mivel minden kulcsjelenetében más irányba visz. A végén még Angeláról is kiderül, hogy nem az az egyismeretlenes egyenlet, mint amire külseje predesztinálja. És mellesleg a szóban forgó amerikai szépség sem ő, hanem az valami egészen más.

Orosz Ágnes

American Beauty, 1999, 122 perc; rendezte: Sam Mendes; írta: Alan Ball; operatőr: Conrad L. Hall; zene: Thomas Newman; szereplők: Kevin Spacey, Anette Bening, Thora Birch, Wes Bentley, Mina Suvari; az InterCom mozija

szerző
Orosz Ágnes
publikálva
2000/7. (02. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...