Videó: Ragacsos és finom (Az idő ujjai)

  • Orosz Ágnes
  • 1999. november 11.

Zene

Az időnek márpedig öt ujja van. A múlt, a jelen, a jövő, az, ami-lehetett-volna és az, ami-még-lehet. A kronológia bármikor felbontható, de ugyanazt a pillanatot megélni egyetlenegyszer lehet. Tucker (Terumi Matthews), az ultrastílusos ötvenes években élő és alkotó írónő a kilencvenes évekbe tett váratlan időutazása alatt tudja meg, hogy nem sokkal távozása után holtan találták még ott, az ötvenes években. Hogy hol ölték meg, más kérdés. Egy a sok közül, mondhatni. A válaszok, ha vannak is, sokkal kevésbé fontosak. Tucker új regényének a címe Az idő (ragacsos) ujjai. Mielőtt belekezd, egy borítékban két ujjat kap (a jelent és a jövőt). ´ még nem tudja, de már non-lineárissá vált, mert sugárfertőzést kapott, amikor az első atombomba-kísérletről tudósított. Kódja, a lélekért felelős tényező, széthullott az időben, így kerül ´97-be. A színhely marad az East Village (NYC), ahol rajta kívül hamarosan feltűnnek más időutazók is, mint volt szeretője, Isaac (James Urbaniak), a Sátán maga (ezúttal egy félvér hölgy, piros köntösben) és két kódkezelt bérgyilkosa. A lakásában most szintén egy író lakik (Nicole Zaray), egy tizessel fiatalabb, öngyilkosságra hajlamos, tengődő fajta, ám időutazásra ő is képes. (Ezen a ponton felmerülhet: ki nem?) A játékszabályokat egyikük sem ismeri teljesen.

Az időnek márpedig öt ujja van. A múlt, a jelen, a jövő, az, ami-lehetett-volna és az, ami-még-lehet. A kronológia bármikor felbontható, de ugyanazt a pillanatot megélni egyetlenegyszer lehet. Tucker (Terumi Matthews), az ultrastílusos ötvenes években élő és alkotó írónő a kilencvenes évekbe tett váratlan időutazása alatt tudja meg, hogy nem sokkal távozása után holtan találták még ott, az ötvenes években. Hogy hol ölték meg, más kérdés. Egy a sok közül, mondhatni. A válaszok, ha vannak is, sokkal kevésbé fontosak. Tucker új regényének a címe Az idő (ragacsos) ujjai. Mielőtt belekezd, egy borítékban két ujjat kap (a jelent és a jövőt). ´ még nem tudja, de már non-lineárissá vált, mert sugárfertőzést kapott, amikor az első atombomba-kísérletről tudósított. Kódja, a lélekért felelős tényező, széthullott az időben, így kerül ´97-be. A színhely marad az East Village (NYC), ahol rajta kívül hamarosan feltűnnek más időutazók is, mint volt szeretője, Isaac (James Urbaniak), a Sátán maga (ezúttal egy félvér hölgy, piros köntösben) és két kódkezelt bérgyilkosa. A lakásában most szintén egy író lakik (Nicole Zaray), egy tizessel fiatalabb, öngyilkosságra hajlamos, tengődő fajta, ám időutazásra ő is képes. (Ezen a ponton felmerülhet: ki nem?) A játékszabályokat egyikük sem ismeri teljesen.

Ennél sokkal kevésbé komplex sci-fik kiötlői is sokszor esnek abba a hibába, hogy a szereplőik mélysége nem sokkal múlja felül a díszletekét, a New York-i első filmes, Hilary Brougher történetében azonban az emberi tényező az elsődleges. A legnagyobb effektus, amit ez az indie elsüt, a szemek körül időutazáskor megjelenő ragacs meg a montázs. Ellenben nehéz lenne kettőt mondani a főbb szereplők közül, akik között nincs jó értelemben vett feszültség, nevezzük chemistrynek. Arcukra dokumentumfilmes hitelességgel vevő a kamera, így jelentések sokszorosát teszik hozzá a gondosan megkomponált, ám amúgy nem túl egyértelmű dialógusokhoz. Az átlagosnál is jelentőségteljesebben kimondott kulcsmondatok többször is elhangzanak, tovább lendítve a film kult-jellegén. Mindemellett ritkán látni a világot ennyire magától értetődően női szemszögből. Az, hogy a főbb szerepekben Isaac kivételével mindenki nő, csak a kezdet. Tucker egyszerre anyafigura és az emancipált nőtípus emblematikus alakja, lénye, úgy tűnik, az egész felhajtás katalizátora.

A film mindenképpen több szinten működik, és ez egyértelmű besorolását, úgy, ahogy van, lehetetlenné teszi. Ugyanúgy noir, mint sci-fi, ugyanakkor a világszinten lassan, de biztosan éledező női film követendő integritással kivitelezett példája is egyben. Emellett alig pár helyszínen hozza az autentikus East Village-hangulatot, függetlenségéből adódó minimalizmusa pedig nem létező, nincs. Brougher egyértelműen olyan nézőkkel kalkulál, akik, ha mindvégig nem is látják át teljesen, hogy mi folyik itt, egyre inkább szeretnék. Ebből a szempontból olyanok, mint Tucker alteregója, Drew. Az első képen csak az ujját látjuk a Del gombon. Ahogyan a gépén a szöveget, a megtörténteket egyedül ő képes kitörölni és újraírni. A médium határain belül így annyira interaktív, amennyire csak lehet. A valóságmanipulációs mozik felfutására legkésőbb a Titanicon akadt nem egy példa, külön blokk is járt nekik. Az idő ujjai azonban legtöbbjükkel szemben organikus. Nem kellenek ilyen-olyan masinák az utazáshoz (Mátrix, EXistenZ), vagy szerződés valamilyen újhullámos céggel (Játsz/ma), még csak egy álom se (Amenabar: Nyisd ki a szemed!). A nagy dolgok magában az agyban zajlanak, ahogy az lenni szokott. Csak az kell Ophelia (az ördög) szavaival élve, hogy valami stimulálja a tudatalattit. Tehát legyen fogalmunk róla, mivel akarjuk helyettesíteni, amit kitöröltünk. Ehhez viszont kell egyfajta kötődés, mivel csak mások életével tehetjük ezt meg, hiszen amit már mi megéltünk, nem élhetjük meg még egyszer. Legalább olyan bonyolult, mint amilyennek hangzik, de jó játék.

Orosz Ágnes

Az idő ujjai (The sticky fingers of time), színes, amerikai, 81 perc, 1997; rendezte: Hilary Brougher; operatőr: Ethan Mass; vágó: Sabine Hoffman; zene: Miki Novazio; szereplők: Terumi Matthews, Nicole Zaray, James Urbaniak; videón forgalmazza az InterCom.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.