Film: Az év úti célja (Ideglelés - The Blair Whitch Project)

  • Orosz Ágnes
  • 2000. január 13.

Zene

Ideglelés - The Blair Witch Project

Megkerült az erdőbe veszett filmfőiskolások anyaga, és mi most ezt nézzük. Tegyük hozzá, meg-, de legalábbis összevágva, miután két kamera volt náluk, a 16 mm-est a projektnek, a Hi8-at a werkfilmnek szánták. Ha tisztán erről lenne szó, és az Ideglelés úgymond lényegéből fakadóan nem siet kiábrándítani ez ügyben, akkor viszont joggal szégyellhetnénk magunkat. A szállítókkal együtt, bár nekik úgysem ez lenne az elsődleges szempont, mint ahogy lefogadom, hogy a Fókusz is két kézzel kapna egy ilyen anyagért. Az ötlet mindenképpen egyszeri és megismételhetetlen, például ha egyszer egy igazi kerülne elő, ezek után már a kutyát sem érdekelné. Skizofrén dolog mindenképpen, de valahogy mégsem fojtják meg a saját ellentmondásai. Például, mert történetesen nyilvánvaló, hogy a végsőkig forgató szereplők fejében is megfordult, hogy a szalagok túlélhetik őket, másképpen fogalmazva, választhattak életük filmje és az életük között, és ez lett belőle. Egyáltalán, ha csak az anyagon múlna, többségünk bevenné, már-már úgy tűnhet, a rendezők (Daniel Myrick és Eduardo Sanchez - a stáblistán persze hiába keresnénk őket) előtt senki sem tudta, hogy szubjektívben is lehet forgatni. Bár filmjük éppenséggel belőhető a Gyilkos túra, Twin Peaks és Lepkegyűjtő (a regény) háromszögbe, de mégiscsak igazi precedens nélküli. Ha egyszer-kétszer leül, az azért van, mert ez bizonyos értelemben egy antifilm. Érdektelenek, nem különösebben szimpatikusak a szereplők? Hát persze, mint az életben általában. Az sem tipikus, hogy a főszereplőt, a The Blair Witch Project rendezőjét látjuk a legkevesebbet - igaz, halljuk eleget -, leghosszabb ideig amikor szürke sapkában, könnyes szemmel feladja magának az utolsó kenetet. Mégis, próbáljunk csak meg nem azonosulni velük. Ha a film végéig nem jutnak eszünkbe legalább az esti meséink, nyert ügyünk van. Ez az a fajta horror, amiben a szereplőkkel egyetemben nem látjuk, de még csak fogalmunk sincs, mitől félünk. Olykor meg éppenséggel percekig semmit sem látunk. Hőseink helyzete mellesleg már önmagában elég reménytelen: egy erdő közepén, élelem nélkül, mindemellett rohamléptekben mennek egymás idegeire. És nincs olyan mázlijuk, hogy az egész meglegyen egy éjszaka alatt, és kész. A rettegésben töltött sötétséget egy darabig felváltják a nappalok, ami arra mindenképpen jó, hogy kihúzza a tortúrát egy kicsit.

Ha lehet hinni a készítők egybehangzó nyilatkozatainak, a forgatáson a munkamegosztás nem volt éppen mindennapi, mivel a teljes anyagot tényleg maga a három színész (Heather Donahue, Michael Williams és Joshua Leonard) vette fel, miután kezükbe adtak egy cselekményvázlatot, magukra hagyták őket, és míg a rendezők Blair Witchet játszottak, ők végig improvizáltak. Másfelől olyan nyilatkozatok is elhangzottak, hogy a szereplők kiválasztása éveket vett igénybe, és a színésznő saját bevallása szerint igen alaposan készült a szerepre. A sikertörténethez persze az is hozzátartozik, hogy mindezt egy 35 000 dollár körüli összegből hozták ki, ami azóta több ezerszer megtérült, nagyrészt a profi marketingkampánynak köszönhetően. A tavalyi Sundance-en egyszer csak városszerte falragaszok kezdtek feltünedezni a filmesek képével, és a bemutatott filmet, amíg csak lehetett, talált anyagnak tüntették fel, amit az időközben elkészült honlap is igyekezett alátámasztani. Ez hatott: a korai Miramaxhoz hasonló profilú Artisan megvette a jogokat, aztán Cannes-ban is leesett egy díj, a Sci-fi Channel pedig bemutatta a forgatáson kimaradt anyagból összerakott Blair Witch átka című dokumentumfilm-szerűséget. Az egyre bővülő site, amely magyarul is legalább két helyen elérhető, messzemenően kidolgozott, szakértői nyilatkozatokkal, bizonyítékokkal, mint pl. Heather naplója (sokban visszhangozza a filmben elhangzottakat, így inkább kicsit sulykolós hatása van), és rengeteg fotóval szolgál többek között. Ez utóbbiak között azonban van nem egy spontánnak véletlenül sem nevezhető, pl. a három szereplő együtt közvetlenül a túra előtt, és ezen voltaképpen el is hasal a dolog, egyszerűen, mert túl van dokumentálva. Igazán persze csak a furfangosan csatolt árukapcsolásos hirdetések tesznek be, a legjobb a vérnyomokkal borított CD, ami, mivel a filmben egy hangjegynyi zene sincs, a kocsiban talált kazettákról van összeválogatva.

A site-nak annyi paródiája jelent meg mostanáig (nemegyszer keverve más kultokkal, mint a Shop-stop, South Park, Oz stb.), hogy még egy versenyt is kiírtak, számos fórumon tárgyalják a nagyon is várható folytatást, és a rend kedvéért persze létrejött egy-két antisite is. Mindezzel együtt írják az Ideglelés sikerét és kultuszát nagyban az internet számlájára és tartják az első mozifilmnek, amely arra használta a netet, amire való. Igaz, sokban emlékeztet a Twin Peaks körül annak idején kialakult internetes közösségre, amely, bár a médium akkor még jóval szűkebb rétegekhez jutott csak el, valóban a legelső filmes kult volt a neten. A különbség, talán épp ezért, hogy az teljesen spontán módon, Lynch különösebb közreműködése nélkül alakult ki, az Ideglelés esetében pedig a spontaneitás már csak az áru neve.

Orosz Ágnes

The Blair Witch Project, színes, fekete-fehér, amerikai, 76 perc, 1999; írta és rendezte: Daniel Myrick és Eduardo Sanchez; szereplők: Heather Donahue, Michael Williams, Joshua Leonard; forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.