Szabó Sz. Csaba

Geneva Jacuzzi egy Los Angeles-i, mondjuk úgy, művésznő, akit a nagyközönség leginkább onnan ismerhet, hogy egy időben szintizett Ariel Pink zenekarában, valamint romantikus szálak is fűzték nevezett fiatalemberhez.

2013 továbbra is a nagy visszatérések éve, és hol vagyunk még a végétől?! A Mazzy Start David Roback, a Paisley Underground addig jobbára inkább a periférián alkotó veteránja, valamint az éteri szépségű és titokzatos alternatív díva, a mexikói-amerikai Hope Sandoval (képünkön) alapította Dél-Kaliforniában a nyolcvanas évek végén.

Az milyen lehetett, mikor a folyamatosan összetört szívű, a magányos vesztes szerepét rendkívüli hitelességgel alakító Lou Barlow és a már huszonöt éve is nyugtatókon élő, leszedált, motyogó öregaszszonyként festő J. Mascis valamikor a nyolcvanas évek végén, nem sokkal a Dinosaur Jr. Bug lemezének megjelenése után halálosan összeveszett?

A múlt héten sem volt Madness-koncert, úgyhogy a Világzenei Nagyszínpadon gyakorlatilag főműsorszámként fellépő (hisz pont a nagyszínpados Blur előtti idősávban vagyunk, ugye), soktagú arizonai Calexico volt alighanem a legjobban öltözött, legfessebb együttes a Sziget idei felhozatalából.

Újabb régi adósságot törlesztenek idén a magyar fesztiválszervezők: a brit popzene elmúlt huszonvalahány évének egyik legnagyobb hatású és talán legemblematikusabb együttese, a londoni Blur zárja a péntek estét a Sziget nagyszínpadán. De vajon tényleg érdemes megnézni egy olyan zenekart, amely pont tíz éve jelentette meg az utolsó soralbumát, és a nullás évek jelentős részében nem is létezett?

Míg a Jesus and Mary Chain (egy másik nagyon fontos glasgow-i rockegyüttes a 80-as évek közepéről-végéről) tagjai alighanem még a sarki ABC-be is napszemüvegben, valamint vastag hajlakk- és gitárfelhőbe burkolva vonultak be parizerért, addig a Pastels a maga aszexuális, eszképista és rendíthetetlenül amatőrös gitárpopzenéjével, édesen nosztalgikus és imádnivalóan együgyű dalaival vált a C86-os generáció talán legfőbb programadójává, illetve az egyik legmeghatározóbb hivatkozási pontjává minden tornából felmentett, rosszul öltözött, gitáron játszó örökkamasz gyógyegérnek.

Művészi megújulás vagy hatalmas blöff? Megfejtjük a Fekete Jézus, a saját mérhetetlen egójába belecsavarodott Kanye West fura új lemezét.

Bár egy valódi remekművel azért továbbra is adós, az atlantai Deerhunter mégis megérdemelten lett az elmúlt néhány év egyik legfontosabb független gitárzenekara.

Az alabamai Man or Astro-man? a klasszikus szörfrock, az özönvíz előtti inváziós sci-fik és az amerikai újhullám dilibogyó-zenekarai (Devo, B52s) bűvöletében fogant, zömében instrumentális, retrofuturista rockzenéjéhez fogható nem sok volt a 90-es években.

Négy, máskülönben igen mozgalmas év telt el a Yeah Yeah Yeahs legutóbbi nagylemeze, az It's a Blitz óta, ami bizony eléggé hosszú idő. Hogy jelezzük, mennyire is az, talán érdemes gyorsan végigvenni, hogy mi is történt 2009 óta azokkal a zenekarokkal, amelyek a YYY-hez hasonlóan az előző évtized elején robbantak be az újrock-forradalomnak nevezett izé élvonalába, majd több-kevesebb (de inkább több) sikerrel dolgozták végig magukat a nullás éveken.