Egyébként kábé ezer különböző néven adott ki szemcsés-zavaros, az ironikusan nosztalgikus VHS-esztétikából és a minimál-szintis-wave-es-elektropopos megszólalásból félamatőr módon összebarkácsolt zenéket és videókat; és bármennyire nem úgy tűnik ez leírva, a többségük egész normális, dúdolható, szerethető popszám, illetve látványos, szórakoztató mozgókép.
Azért azt így is lehetett sejteni (ha máshonnan nem, hát a szervező Küss Mich minden részletre kiterjedő ajánlójából), hogy ez nem hagyományos koncert lesz, hanem sokkal inkább afféle őrült performansz. Innentől kezdve már csak az volt a kérdés, hogy a teljesen értelmetlen, ám öntelten fontoskodó vagy a teljesen értelmetlen, ám önfeledten idióta és magával ragadó fajtából. Nagyjából úgy a fellépés felénél, amikor Jacuzzi az egyik szám közben kiment a klub elé, letolta a nadrágját, és pucér fenekét az üvegablakhoz nyomta, már mindenki biztos lehetett benne, hogy szerencsére az utóbbiról van szó. Az aprócska, elég sokáig egy csúnya sárga esőkabátban nyolcvanas évekbeli guminőket gyilkoló, madonnás fejmikrofonba éneklő-beszélő művésznő rendkívül látványos show-t csinált, még úgy is, hogy igazából olyan nagyon sok minden nem történt. Gyakorlatilag szünet nélkül mentek a laptopról ezek a tényleg nem kellemetlen számok, Jacuzzi táncolt, papírokat tépkedett és fel-alá rohangált (a műsor második felében talán több időt töltött a közönség között, mint a színpadon), néha eltűnt, majd újra megjelent, illetve volt neki egy démonikus nézése, amit bizonyos időközönként bevetett, és ez mindig feldobta a műsort. Tényleg nem hiányzott innen semmiféle sótlan háttérzenész pasi, aki alibiből ütögeti a szintetizátort; élvezetes hülyeség volt ez a legjobb fajtából.
Toldi, október 15.
