Koncert

Geneva Jacuzzi

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. november 23.

Zene

Geneva Jacuzzi egy Los Angeles-i, mondjuk úgy, művésznő, akit a nagyközönség leginkább onnan ismerhet, hogy egy időben szintizett Ariel Pink zenekarában, valamint romantikus szálak is fűzték nevezett fiatalemberhez.

Egyébként kábé ezer különböző néven adott ki szemcsés-zavaros, az ironikusan nosztalgikus VHS-esztétikából és a minimál-szintis-wave-es-elektropopos megszólalásból félamatőr módon összebarkácsolt zenéket és videókat; és bármennyire nem úgy tűnik ez leírva, a többségük egész normális, dúdolható, szerethető popszám, illetve látványos, szórakoztató mozgókép.

Azért azt így is lehetett sejteni (ha máshonnan nem, hát a szervező Küss Mich minden részletre kiterjedő ajánlójából), hogy ez nem hagyományos koncert lesz, hanem sokkal inkább afféle őrült performansz. Innentől kezdve már csak az volt a kérdés, hogy a teljesen értelmetlen, ám öntelten fontoskodó vagy a teljesen értelmetlen, ám önfeledten idióta és magával ragadó fajtából. Nagyjából úgy a fellépés felénél, amikor Jacuzzi az egyik szám közben kiment a klub elé, letolta a nadrágját, és pucér fenekét az üvegablakhoz nyomta, már mindenki biztos lehetett benne, hogy szerencsére az utóbbiról van szó. Az aprócska, elég sokáig egy csúnya sárga esőkabátban nyolcvanas évekbeli guminőket gyilkoló, madonnás fejmikrofonba éneklő-beszélő művésznő rendkívül látványos show-t csinált, még úgy is, hogy igazából olyan nagyon sok minden nem történt. Gyakorlatilag szünet nélkül mentek a laptopról ezek a tényleg nem kellemetlen számok, Jacuzzi táncolt, papírokat tépkedett és fel-alá rohangált (a műsor második felében talán több időt töltött a közönség között, mint a színpadon), néha eltűnt, majd újra megjelent, illetve volt neki egy démonikus nézése, amit bizonyos időközönként bevetett, és ez mindig feldobta a műsort. Tényleg nem hiányzott innen semmiféle sótlan háttérzenész pasi, aki alibiből ütögeti a szintetizátort; élvezetes hülyeség volt ez a legjobb fajtából.

Toldi, október 15.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.