Az "akkor vagy menő, ha nem vagy menő (de lehet, hogy még akkor sem)" tétel azóta többször is bizonyítást nyert - elég, ha a Belle and Sebastian milliós eladásaira gondolunk. És mindez akkor is így lenne, ha a Pastels nem csinál egyebet, csak megírja minden idők legnagyobb kardigánhimnuszát, a Nothing To Be Done-t.
De a Pastels azért csinált mást is: fennállásának harminc éve alatt öt darab nagylemezt (nem sok, de legalább mind jó), és azt se felejtsük el, hogy a zenekarvezető-énekes Stephen Pastel színtérépítő tevékenysége nélkül egészen máshogy nézett volna ki a brit független zenei szcéna a 80-as években. A Pastels zenéje pedig három hosszú évtized után is olyan, mint egy kamaszkori szerelmi csalódás: látszólag könnyen illanó, derűs-zsibbadt emlékké halványuló csacskaság, amely azonban - szinte észrevétlenül - mélyen beeszi magát a bőr alá, egészen a szívig. Stephen Pastel földöntúlian hamis és egykedvű fahangja ugyanolyan, mint régen, a 90 óta kitartó dobos-vokalista Katrina Mitchell pedig a műfajban kötelező tágra nyílt szemű cukiságfaktort erősíti. A zene kevésbé rockos, mint a klasszikus lemezeken, a dalok hangszerelése leginkább a Free Design óvodás kifestőkönyveket idéző barokkos popzenéjére emlékeztet. Remek hír, hogy visszafelé öregedni nemcsak giccses hollywoodi filmekben, hanem a független popzenében is lehet.
Domino/Neon Music, 2013
