Lemez

The Pastels: Slow Summits

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. augusztus 4.

Zene

Míg a Jesus and Mary Chain (egy másik nagyon fontos glasgow-i rockegyüttes a 80-as évek közepéről-végéről) tagjai alighanem még a sarki ABC-be is napszemüvegben, valamint vastag hajlakk- és gitárfelhőbe burkolva vonultak be parizerért, addig a Pastels a maga aszexuális, eszképista és rendíthetetlenül amatőrös gitárpopzenéjével, édesen nosztalgikus és imádnivalóan együgyű dalaival vált a C86-os generáció talán legfőbb programadójává, illetve az egyik legmeghatározóbb hivatkozási pontjává minden tornából felmentett, rosszul öltözött, gitáron játszó örökkamasz gyógyegérnek.

Az "akkor vagy menő, ha nem vagy menő (de lehet, hogy még akkor sem)" tétel azóta többször is bizonyítást nyert - elég, ha a Belle and Sebastian milliós eladásaira gondolunk. És mindez akkor is így lenne, ha a Pastels nem csinál egyebet, csak megírja minden idők legnagyobb kardigánhimnuszát, a Nothing To Be Done-t.

De a Pastels azért csinált mást is: fennállásának harminc éve alatt öt darab nagylemezt (nem sok, de legalább mind jó), és azt se felejtsük el, hogy a zenekarvezető-énekes Stephen Pastel színtérépítő tevékenysége nélkül egészen máshogy nézett volna ki a brit független zenei szcéna a 80-as években. A Pastels zenéje pedig három hosszú évtized után is olyan, mint egy kamaszkori szerelmi csalódás: látszólag könnyen illanó, derűs-zsibbadt emlékké halványuló csacskaság, amely azonban - szinte észrevétlenül - mélyen beeszi magát a bőr alá, egészen a szívig. Stephen Pastel földöntúlian hamis és egykedvű fahangja ugyanolyan, mint régen, a 90 óta kitartó dobos-vokalista Katrina Mitchell pedig a műfajban kötelező tágra nyílt szemű cukiságfaktort erősíti. A zene kevésbé rockos, mint a klasszikus lemezeken, a dalok hangszerelése leginkább a Free Design óvodás kifestőkönyveket idéző barokkos popzenéjére emlékeztet. Remek hír, hogy visszafelé öregedni nemcsak giccses hollywoodi filmekben, hanem a független popzenében is lehet.

Domino/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.