Korunk nagy gondolkodója, Kanye West menő producerből lett előbb milliomos hiphopelőadóvá, majd úgy nagyjából a negyedik nagylemezétől (ez volt a 2008-as, autotune-nal terhelt futurisztikus elektropopot tartalmazó 808's & Heartbreak) a fehér középosztály igényeit maximálisan kielégítő univerzális popsztárrá vált, aki egyaránt remekül játssza a saját mérhetetlen egójába belecsavarodott, Jézus-komplexusos dúvadat, a jól fényképezhető botrányhőst és a saját útját magányosan járó auteurt is. Ez a Kanye West-figura kb. 2010-re lett csúcsra járatva, ekkor jelent meg a progrockosan túlcicomázott, monumentális, szemérmetlenül a fehér rockista közönség kegyeit kereső My Beautiful Dark Twisted Fantasy, ami után a gyökeresen más megközelítéssel készült Yeezus teljes mértékben kézenfekvő lépésnek tetszik.
| ||
A rohammunkában készített lemez a maga sokszor befejezetlennek ható dalaival, nyers, díszítmények nélküli hangképeivel és komor világával az első néhány hallgatásra eléggé meggyőzőnek tűnik, ám a tapasztaltabb hallgatónak azért hamar le fog esni, hogy az önmagát rettentő komolyan vevő, az innen-onnan összelopkodott megoldásokat fontoskodva-pöffeszkedve saját felfedezésként, illetve nagybetűs művészetként tálaló fehér rockzene csúcsalkotásaihoz (két teljesen nyilvánvaló cím: The Downward Spiral, Kid A) hasonlóan a Yeezus is egy szépen kivitelezett, rövid távon viszonylag érdekes, hatalmas blöff.
Ami persze korántsem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes (vagy akár tanulságos) végighallgatni. Mindenképpen jó pont, hogy bár felbukkan itt mindenféle divatos irányzat a traptől az edm-ig, a lemez nagy részét uraló indusztriálisan sötét szintetizátorok és bombasztikus dobok (a glamrockkal flörtölő Marilyn Manson vagy a zord szintipop királya, Frank "Fad Gadget" Tovey egyaránt eszünkbe juthat) egészen fenyegetően nyomnak el minden mást. A szinte már punkosan nemtörődöm produceri munka is rokonszenves, tényleg az alapokig le vannak csupaszítva a dalok, nagyokat szól a dob, egy-két hangot játszanak, néha torzulnak, recsegnek a szintik, és mondjuk azt, hogy az ügyetlenül odafércelt hangminták (mint a teljesen indokolatlanul felbukkanó Gyöngyhajú lány a New Slaves végén) pedig viccesek és legalább meglepőek. Ugyanakkor nagyon zavaró, hogy a lemez gyakorlatilag minden perce azt sugallja, hogy itt valami mély, jelentőségteljes és rendkívül fontos dolog történik, és ezért alighanem az önmagától megittasultan rappelő (mit rappelő: szavaló, szónokoló, hisztériázó) Kanye bombasztikus, humortalan semmitmondása okolható. Pedig magából a műfajból (ami nem, nem a hiphop, hanem a Művészi Igénnyel Készült Kortárs Popzene) nem következik szükségszerűen, hogy ilyen legyen; gondoljunk csak a Flaming Lips idei lemezére. Ha Kanye nem vigyáz, két év múlva már Pompejiben fogja verni a gongot meg a négyemeletes szintetizátort, amire valószínűleg semmi szüksége a világnak.
Universal, 2013
