Bombasztikus szónoklatok - Kanye West: Yeezus

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. augusztus 3.

Zene

Művészi megújulás vagy hatalmas blöff? Megfejtjük a Fekete Jézus, a saját mérhetetlen egójába belecsavarodott Kanye West fura új lemezét.

Korunk nagy gondolkodója, Kanye West menő producerből lett előbb milliomos hiphopelőadóvá, majd úgy nagyjából a negyedik nagylemezétől (ez volt a 2008-as, autotune-nal terhelt futurisztikus elektropopot tartalmazó 808's & Heartbreak) a fehér középosztály igényeit maximálisan kielégítő univerzális popsztárrá vált, aki egyaránt remekül játssza a saját mérhetetlen egójába belecsavarodott, Jézus-komplexusos dúvadat, a jól fényképezhető botrányhőst és a saját útját magányosan járó auteurt is. Ez a Kanye West-figura kb. 2010-re lett csúcsra járatva, ekkor jelent meg a progrockosan túlcicomázott, monumentális, szemérmetlenül a fehér rockista közönség kegyeit kereső My Beautiful Dark Twisted Fantasy, ami után a gyökeresen más megközelítéssel készült Yeezus teljes mértékben kézenfekvő lépésnek tetszik.

false

A rohammunkában készített lemez a maga sokszor befejezetlennek ható dalaival, nyers, díszítmények nélküli hangképeivel és komor világával az első néhány hallgatásra eléggé meggyőzőnek tűnik, ám a tapasztaltabb hallgatónak azért hamar le fog esni, hogy az önmagát rettentő komolyan vevő, az innen-onnan összelopkodott megoldásokat fontoskodva-pöffeszkedve saját felfedezésként, illetve nagybetűs művészetként tálaló fehér rockzene csúcsalkotásaihoz (két teljesen nyilvánvaló cím: The Downward Spiral, Kid A) hasonlóan a Yeezus is egy szépen kivitelezett, rövid távon viszonylag érdekes, hatalmas blöff.

Ami persze korántsem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes (vagy akár tanulságos) végighallgatni. Mindenképpen jó pont, hogy bár felbukkan itt mindenféle divatos irányzat a traptől az edm-ig, a lemez nagy részét uraló indusztriálisan sötét szintetizátorok és bombasztikus dobok (a glamrockkal flörtölő Marilyn Manson vagy a zord szintipop királya, Frank "Fad Gadget" Tovey egyaránt eszünkbe juthat) egészen fenyegetően nyomnak el minden mást. A szinte már punkosan nemtörődöm produceri munka is rokonszenves, tényleg az alapokig le vannak csupaszítva a dalok, nagyokat szól a dob, egy-két hangot játszanak, néha torzulnak, recsegnek a szintik, és mondjuk azt, hogy az ügyetlenül odafércelt hangminták (mint a teljesen indokolatlanul felbukkanó Gyöngyhajú lány a New Slaves végén) pedig viccesek és legalább meglepőek. Ugyanakkor nagyon zavaró, hogy a lemez gyakorlatilag minden perce azt sugallja, hogy itt valami mély, jelentőségteljes és rendkívül fontos dolog történik, és ezért alighanem az önmagától megittasultan rappelő (mit rappelő: szavaló, szónokoló, hisztériázó) Kanye bombasztikus, humortalan semmitmondása okolható. Pedig magából a műfajból (ami nem, nem a hiphop, hanem a Művészi Igénnyel Készült Kortárs Popzene) nem következik szükségszerűen, hogy ilyen legyen; gondoljunk csak a Flaming Lips idei lemezére. Ha Kanye nem vigyáz, két év múlva már Pompejiben fogja verni a gongot meg a négyemeletes szintetizátort, amire valószínűleg semmi szüksége a világnak.

Universal, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.