Sziget-melléklet

Feltalálta, csúcsra vitte

Blur

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013.09.01 13:07

Zene

Újabb régi adósságot törlesztenek idén a magyar fesztiválszervezők: a brit popzene elmúlt huszonvalahány évének egyik legnagyobb hatású és talán legemblematikusabb együttese, a londoni Blur zárja a péntek estét a Sziget nagyszínpadán. De vajon tényleg érdemes megnézni egy olyan zenekart, amely pont tíz éve jelentette meg az utolsó soralbumát, és a nullás évek jelentős részében nem is létezett?

Naná, hogy érdemes! Bár sok aktualitásról tényleg nem beszélhetünk a zenekarral kapcsolatban, ám Damon Albarnék 1990 óta azért csak összehoztak több igazán nagyszerű, illetve néhány egyenetlen, mégis figyelemre méltó nagylemezt, és mellékesen legalább két szekérderéknyi kislemezslágert, örökzöldet és nemzedéki himnuszt. És amíg az egykori nagy rivális, az Oasis (természetesen nincs Blur-cikk Oasis nélkül!) a kilencvenes éveket végig bilihajjal, köpködve előadott Beatles-számokkal és megfontolt nyilatkozatokkal nyomta le, addig a Blur legalább négyszer cserélt teljes ruhatárat, valamint zenei stílust. Na és persze azt se felejtsük el, hogy "a két egyforma Gallagher és a sótlan háttérzenészeik" felállású zenekarral szemben a Blurt négy, egymástól tényleg megkülönböztethető fiatalember alkotta. A frontember-szövegíró-ideológus-slágerszerző Albarn mellett ott volt az alternatív rocker és antigitárhős Graham Coxon, aztán Alex James, a millióit kokainra költő klasszikus playboy-rocksztár basszusgitáros, aki a feloszlás után - mi sem természetesebb - sajtkészítéssel foglalkozott, valamint Dave Rowntree dobos, aki annyira izgalmas figura, hogy a közelmúltban még ügyészként dolgozott Kelet-Londonban. Ja, és ha tényleg valami igazán nagyot akarunk mondani: a zenekar 1992 (a fúvósokkal feldobott, punkosan vadulós Popscene) és 1997 (a máig varázslatos és megfejthetetlen Beetlebum) között gyakorlatilag egymaga találta fel, járatta csúcsra és nyírta ki végérvényesen Cool Britannia kísérőzenéjét, a britpopot. Ilyen életművel tényleg lehetetlen hibázni; még úgy se, hogy a hírek szerint azért nem egészen tökéletes az összhang Albarn és a többiek között.

Az első nagylemez, az 1991-ben megjelent Leisure idején persze ebből olyan sok még nem látszott. Az akkoriban éppen lecsengő baggy, illetve kisebb részben az éppen nagyon divatos shoegaze bűvöletében készült, ám komoly dalszerzői vénáról árulkodó album egyébként egyáltalán nem rossz, és a She's So High, a There's No Other Way vagy éppen a Sing bízvást tekinthetők afféle klasszikusnak, de azért az egész nem sokkal több remekül sikerült stílusgyakorlatnál. A lemez az alapvetően kedvező kritikai fogadtatás ellenére sem robbantott bankot, így aztán a zenekar hamar lekapcsolódott a madchasteri szerelvényről, hogy pályája során először (de nem utoljára) majdnem teljes ráncfelvarrást hajtson végre magán. A fentebb már méltatott Popscene című kislemez még légüres térbe érkezett, és nem is keltett túl nagy feltűnést. A grunge-láz zenitjén a szigetországi popzene épp mélyponton volt, a feloszlás határán táncoló zenekar pedig amolyan honfiúi nekibuzdulással feszült neki a következő nagylemezének. A 93-as, programadó Modern Life Is Rubbish-t felvezető promóciós fotók, amelyeken bakancsos skinheadként, valamint kifogástalan öltönyökben teázgató század eleji arisztokrataként pózol a zenekar, már igen sokat sejtetőek, a zenei anyag meg tényleg nem hagy semmi kétséget: a klasszikus brit inváziós zenekarok nyilvánvaló hatása mellett van itt még pszichedélia, britpunk és music hall is, Albarn pedig korának és közegének éles szemű, egyszerre idealista és szarkasztikus megfigyelőjeként a Ray Davies-féle szövegírói iskola egyik legtehetségesebb tanítványának bizonyult. Az egy évvel későbbi, rendkívül sikeres, gyakorlatilag üresjárat nélküli slágerparádé (Parklife) még tovább finomított a recepten; a jellegzetesen brit újhullámos hatásokat (Alex James mintha a Duran Duranból lépett volna elő, Graham Coxon meg a Wire-ból) is beemelő album korának egyik legnépszerűbb angol zenekarává tette a Blurt, amely végre művészileg is beérte legfontosabb előképeit (a Kinkst, a Jamet, az XTC-t és a Madnesst).

Ám közben a művészeti sulis hátterű Blurrel szemben mégiscsak a proli hitelességgel és közönségénekeltető stadionslágerekkel fellépő Oasis nyerte fölényesen az ún. britpopháborút, és lett egy csapásra a "nép zenekara", és bár a műfajtól bizonytalan lépésekkel távolodó, összeszedetlen 95-ös válságtermék, a The Great Escape eladásai még hozták az elvárhatót, a szaksajtó és a rajongók nagy része mégis leírta a zenekart. Csattanós válasz volt erre két évvel később a kortárs amerikai indie-rock inspirálta, cím nélküli lemez, amely aztán annyi év után a tengerentúlon is befuttatta a zenekart, köszönhetően elsősorban a Weezer-slágernek is beillő Song 2-nak. A komor atmoszférájú, nehezen emészthető, artrockos 13 aztán (1999-ben) ismét vadonatúj zenekart mutatott, míg a nehezen, Coxon kilépése után triófelállásban megszült folytatás (egyben hattyúdal), a Think Tank már gyakorlatilag egy Damon Albarn-szólólemez volt.

Hogy tíz év után lesz-e folytatás, még kétséges, ahogy az is, hogy meddig marad együtt a zenekar, de esetünkben ez nem is annyira számít: a lényeg, hogy egy Blur-életműkoncert már tényleg kijárt nekünk.

Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 9., 21.30

Neked ajánljuk