Napfény és rettegés - The Flaming Lips: The Terror

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. április 29.

Zene

Karrierjének kb. harminc éve alatt a Flaming Lipsnek sikerült közös nevezőre hoznia az Arthur király legendáját szürreális jégrevübe komponáló Rick Wakemant a Butthole Surfers avant-punk kabaréjával, a hetvenes évek szintiszignál-virtuózainak monumentális lézershow-műsorait a Muppet Show eszeveszetten cuki infantilizmusával - hogy végül aztán az egészet kilője az űrbe, vagy valami más olyan helyre, ahová tényleg csak a kiválasztottak juthatnak el. A zenekar eddigi nagyjából 375 különböző kiadványán játszott már LSD-vel kevert punkrockot, szedett-vedett, dalközpontú indie-rockot, ambiciózus szimfonikus popot, Beach Boys ihlette napfényes és/vagy mélabús slágereket, németes hatású kísérleti rockzenét, szörnyű ipari zajt, simán hallgathatatlan, ám rendkívül szórakoztató hülyeségeket, kb. egymillió feldolgozást, gondosan komponált progrockot és lebilincselően összevissza káoszt, meg mindezt egyszerre.


 

A mindezeket összetartó, illetve az együttest működtető legfőbb erő pedig egyrészt a szivárvány minden színében pompázó, a hallgatót azonnal beszippantó pszichedélia, másrészt pedig a minduntalan visszatérő, a figyelmet folyamatosan fenntartó kérdés: mi is lesz a következő húzás? Ami teljesen jogos egy olyan zenekar esetében, amely fellépett a Beverly Hills 90210-ben, majd később kereskedelmi öngyilkosságot követett el egy olyan albummal, amit egyszerre négy különböző cédén lehetett csak lejátszani, hogy aztán a XXI. század egyik legfontosabb, többszörös Grammy-díjas rockegyütteseként térjen vissza; mindeközben dolgozott már többek közt a plázapophercegnő Ke$hával és a brutális zajrockban utazó Lightning Bolt duóval (és még egy seregnyi más előadóval); készített filmzenét a pusztakezes horgászatot bemutató dokumentumfilmhez; olyan EP-t jelentetett meg, amit egy gumicukorból készült embrióból kellett kienni; és olyan szemkápráztató és valószínűtlen élő show-t csinál, amit senki más.

Bár a Flaming Lips világában soha nem volt markáns határvonal az ún. komoly művészi teljesítmény és a novelty között, azért az utolsó rendes soralbum, a 2009-es Embryonic óta mintha inkább az utóbbi felé billent volna a mérleg nyelve; kicsit több volt már a sztárközreműködő, mint az élvezhető produkció. Idén aztán csak összejött egy normális nagylemez is, ami címéhez méltóan talán a legsötétebb, legnyomasztóbb mind közül, és amelyhez a frontember Wayne Coyne szomorú válása szolgáltat némi érzelmi kulisszát az életrajzi elemekre érzékeny hallgatónak. A tagok a Suicide, a Silver Apples és a Popol Vuh hatását emlegetik, amivel jelentősen megkönnyítik a kritikus dolgát: tényleg van az egésznek valami rideg, baljós, protoindusztriális hangulata a hűvösen kattogó dobgépekkel, a legtöbbször drone-ba hajló, elnyújtott szinti (gitár?)hangokkal, zajokkal, és Coyne jellegzetesen magas és hamiskás hangja is mintha a síron túlról szólna. A dalszerkezetek sem olyan hívogatóan pszichedelikusak, inkább repetitívek, rendre magukba fordulóak, és mégis: amikor néhány percre előbukkan a napfény (mert előbukkan, csak oda kell figyelni), akkor az ember hajlamos úgy érezni, hogy ennél lélekemelőbb dolgot még soha nem hallott.

Warner, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.

„Az elégedetlenség hangja”

Százezrek tájékozódtak általa a napi politikáról a Jólvanezígy YouTube-csatorna révén, most mégis úgy döntött, inkább beáll a Kutyapárt mögé, és videókat készít nekik. Nemcsak erről, hanem a Fidesz online bénázásáról is beszélgettünk.