Napfény és rettegés - The Flaming Lips: The Terror

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. április 29.

Zene

Karrierjének kb. harminc éve alatt a Flaming Lipsnek sikerült közös nevezőre hoznia az Arthur király legendáját szürreális jégrevübe komponáló Rick Wakemant a Butthole Surfers avant-punk kabaréjával, a hetvenes évek szintiszignál-virtuózainak monumentális lézershow-műsorait a Muppet Show eszeveszetten cuki infantilizmusával - hogy végül aztán az egészet kilője az űrbe, vagy valami más olyan helyre, ahová tényleg csak a kiválasztottak juthatnak el. A zenekar eddigi nagyjából 375 különböző kiadványán játszott már LSD-vel kevert punkrockot, szedett-vedett, dalközpontú indie-rockot, ambiciózus szimfonikus popot, Beach Boys ihlette napfényes és/vagy mélabús slágereket, németes hatású kísérleti rockzenét, szörnyű ipari zajt, simán hallgathatatlan, ám rendkívül szórakoztató hülyeségeket, kb. egymillió feldolgozást, gondosan komponált progrockot és lebilincselően összevissza káoszt, meg mindezt egyszerre.


 

A mindezeket összetartó, illetve az együttest működtető legfőbb erő pedig egyrészt a szivárvány minden színében pompázó, a hallgatót azonnal beszippantó pszichedélia, másrészt pedig a minduntalan visszatérő, a figyelmet folyamatosan fenntartó kérdés: mi is lesz a következő húzás? Ami teljesen jogos egy olyan zenekar esetében, amely fellépett a Beverly Hills 90210-ben, majd később kereskedelmi öngyilkosságot követett el egy olyan albummal, amit egyszerre négy különböző cédén lehetett csak lejátszani, hogy aztán a XXI. század egyik legfontosabb, többszörös Grammy-díjas rockegyütteseként térjen vissza; mindeközben dolgozott már többek közt a plázapophercegnő Ke$hával és a brutális zajrockban utazó Lightning Bolt duóval (és még egy seregnyi más előadóval); készített filmzenét a pusztakezes horgászatot bemutató dokumentumfilmhez; olyan EP-t jelentetett meg, amit egy gumicukorból készült embrióból kellett kienni; és olyan szemkápráztató és valószínűtlen élő show-t csinál, amit senki más.

Bár a Flaming Lips világában soha nem volt markáns határvonal az ún. komoly művészi teljesítmény és a novelty között, azért az utolsó rendes soralbum, a 2009-es Embryonic óta mintha inkább az utóbbi felé billent volna a mérleg nyelve; kicsit több volt már a sztárközreműködő, mint az élvezhető produkció. Idén aztán csak összejött egy normális nagylemez is, ami címéhez méltóan talán a legsötétebb, legnyomasztóbb mind közül, és amelyhez a frontember Wayne Coyne szomorú válása szolgáltat némi érzelmi kulisszát az életrajzi elemekre érzékeny hallgatónak. A tagok a Suicide, a Silver Apples és a Popol Vuh hatását emlegetik, amivel jelentősen megkönnyítik a kritikus dolgát: tényleg van az egésznek valami rideg, baljós, protoindusztriális hangulata a hűvösen kattogó dobgépekkel, a legtöbbször drone-ba hajló, elnyújtott szinti (gitár?)hangokkal, zajokkal, és Coyne jellegzetesen magas és hamiskás hangja is mintha a síron túlról szólna. A dalszerkezetek sem olyan hívogatóan pszichedelikusak, inkább repetitívek, rendre magukba fordulóak, és mégis: amikor néhány percre előbukkan a napfény (mert előbukkan, csak oda kell figyelni), akkor az ember hajlamos úgy érezni, hogy ennél lélekemelőbb dolgot még soha nem hallott.

Warner, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.