Napfény és rettegés - The Flaming Lips: The Terror

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. április 29.

Zene

Karrierjének kb. harminc éve alatt a Flaming Lipsnek sikerült közös nevezőre hoznia az Arthur király legendáját szürreális jégrevübe komponáló Rick Wakemant a Butthole Surfers avant-punk kabaréjával, a hetvenes évek szintiszignál-virtuózainak monumentális lézershow-műsorait a Muppet Show eszeveszetten cuki infantilizmusával - hogy végül aztán az egészet kilője az űrbe, vagy valami más olyan helyre, ahová tényleg csak a kiválasztottak juthatnak el. A zenekar eddigi nagyjából 375 különböző kiadványán játszott már LSD-vel kevert punkrockot, szedett-vedett, dalközpontú indie-rockot, ambiciózus szimfonikus popot, Beach Boys ihlette napfényes és/vagy mélabús slágereket, németes hatású kísérleti rockzenét, szörnyű ipari zajt, simán hallgathatatlan, ám rendkívül szórakoztató hülyeségeket, kb. egymillió feldolgozást, gondosan komponált progrockot és lebilincselően összevissza káoszt, meg mindezt egyszerre.


 

A mindezeket összetartó, illetve az együttest működtető legfőbb erő pedig egyrészt a szivárvány minden színében pompázó, a hallgatót azonnal beszippantó pszichedélia, másrészt pedig a minduntalan visszatérő, a figyelmet folyamatosan fenntartó kérdés: mi is lesz a következő húzás? Ami teljesen jogos egy olyan zenekar esetében, amely fellépett a Beverly Hills 90210-ben, majd később kereskedelmi öngyilkosságot követett el egy olyan albummal, amit egyszerre négy különböző cédén lehetett csak lejátszani, hogy aztán a XXI. század egyik legfontosabb, többszörös Grammy-díjas rockegyütteseként térjen vissza; mindeközben dolgozott már többek közt a plázapophercegnő Ke$hával és a brutális zajrockban utazó Lightning Bolt duóval (és még egy seregnyi más előadóval); készített filmzenét a pusztakezes horgászatot bemutató dokumentumfilmhez; olyan EP-t jelentetett meg, amit egy gumicukorból készült embrióból kellett kienni; és olyan szemkápráztató és valószínűtlen élő show-t csinál, amit senki más.

Bár a Flaming Lips világában soha nem volt markáns határvonal az ún. komoly művészi teljesítmény és a novelty között, azért az utolsó rendes soralbum, a 2009-es Embryonic óta mintha inkább az utóbbi felé billent volna a mérleg nyelve; kicsit több volt már a sztárközreműködő, mint az élvezhető produkció. Idén aztán csak összejött egy normális nagylemez is, ami címéhez méltóan talán a legsötétebb, legnyomasztóbb mind közül, és amelyhez a frontember Wayne Coyne szomorú válása szolgáltat némi érzelmi kulisszát az életrajzi elemekre érzékeny hallgatónak. A tagok a Suicide, a Silver Apples és a Popol Vuh hatását emlegetik, amivel jelentősen megkönnyítik a kritikus dolgát: tényleg van az egésznek valami rideg, baljós, protoindusztriális hangulata a hűvösen kattogó dobgépekkel, a legtöbbször drone-ba hajló, elnyújtott szinti (gitár?)hangokkal, zajokkal, és Coyne jellegzetesen magas és hamiskás hangja is mintha a síron túlról szólna. A dalszerkezetek sem olyan hívogatóan pszichedelikusak, inkább repetitívek, rendre magukba fordulóak, és mégis: amikor néhány percre előbukkan a napfény (mert előbukkan, csak oda kell figyelni), akkor az ember hajlamos úgy érezni, hogy ennél lélekemelőbb dolgot még soha nem hallott.

Warner, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.