Napfény és rettegés - The Flaming Lips: The Terror

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. április 29.

Zene

Karrierjének kb. harminc éve alatt a Flaming Lipsnek sikerült közös nevezőre hoznia az Arthur király legendáját szürreális jégrevübe komponáló Rick Wakemant a Butthole Surfers avant-punk kabaréjával, a hetvenes évek szintiszignál-virtuózainak monumentális lézershow-műsorait a Muppet Show eszeveszetten cuki infantilizmusával - hogy végül aztán az egészet kilője az űrbe, vagy valami más olyan helyre, ahová tényleg csak a kiválasztottak juthatnak el. A zenekar eddigi nagyjából 375 különböző kiadványán játszott már LSD-vel kevert punkrockot, szedett-vedett, dalközpontú indie-rockot, ambiciózus szimfonikus popot, Beach Boys ihlette napfényes és/vagy mélabús slágereket, németes hatású kísérleti rockzenét, szörnyű ipari zajt, simán hallgathatatlan, ám rendkívül szórakoztató hülyeségeket, kb. egymillió feldolgozást, gondosan komponált progrockot és lebilincselően összevissza káoszt, meg mindezt egyszerre.


 

A mindezeket összetartó, illetve az együttest működtető legfőbb erő pedig egyrészt a szivárvány minden színében pompázó, a hallgatót azonnal beszippantó pszichedélia, másrészt pedig a minduntalan visszatérő, a figyelmet folyamatosan fenntartó kérdés: mi is lesz a következő húzás? Ami teljesen jogos egy olyan zenekar esetében, amely fellépett a Beverly Hills 90210-ben, majd később kereskedelmi öngyilkosságot követett el egy olyan albummal, amit egyszerre négy különböző cédén lehetett csak lejátszani, hogy aztán a XXI. század egyik legfontosabb, többszörös Grammy-díjas rockegyütteseként térjen vissza; mindeközben dolgozott már többek közt a plázapophercegnő Ke$hával és a brutális zajrockban utazó Lightning Bolt duóval (és még egy seregnyi más előadóval); készített filmzenét a pusztakezes horgászatot bemutató dokumentumfilmhez; olyan EP-t jelentetett meg, amit egy gumicukorból készült embrióból kellett kienni; és olyan szemkápráztató és valószínűtlen élő show-t csinál, amit senki más.

Bár a Flaming Lips világában soha nem volt markáns határvonal az ún. komoly művészi teljesítmény és a novelty között, azért az utolsó rendes soralbum, a 2009-es Embryonic óta mintha inkább az utóbbi felé billent volna a mérleg nyelve; kicsit több volt már a sztárközreműködő, mint az élvezhető produkció. Idén aztán csak összejött egy normális nagylemez is, ami címéhez méltóan talán a legsötétebb, legnyomasztóbb mind közül, és amelyhez a frontember Wayne Coyne szomorú válása szolgáltat némi érzelmi kulisszát az életrajzi elemekre érzékeny hallgatónak. A tagok a Suicide, a Silver Apples és a Popol Vuh hatását emlegetik, amivel jelentősen megkönnyítik a kritikus dolgát: tényleg van az egésznek valami rideg, baljós, protoindusztriális hangulata a hűvösen kattogó dobgépekkel, a legtöbbször drone-ba hajló, elnyújtott szinti (gitár?)hangokkal, zajokkal, és Coyne jellegzetesen magas és hamiskás hangja is mintha a síron túlról szólna. A dalszerkezetek sem olyan hívogatóan pszichedelikusak, inkább repetitívek, rendre magukba fordulóak, és mégis: amikor néhány percre előbukkan a napfény (mert előbukkan, csak oda kell figyelni), akkor az ember hajlamos úgy érezni, hogy ennél lélekemelőbb dolgot még soha nem hallott.

Warner, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

A mókamester

„Mindenki nyugodjon le. Újra jó a víz Fehérváron” – közölte Takács Péter a Facebookon, egy szurikátát ábrázoló mémmel illusztrálva. Ez nagyjából azt jelenti, hogy eleve valami piti ügyről, műbalhéról volt szó.

A lélekkufárok

„Felkérjük Kuminetz Gézát (rektor atya – a szerk.), hogy tartsa fenn a dékán fegyelmi döntését, és szükség esetén követelje meg azon oktatók önkéntes távozását, akik tartósan aláássák az intézmény keresztény identitását” – áll a CitizenGO nevezetű „ultrakonzervatív” (lefordítva: bigott) lobbiszervezet hazai lerakatának augusztus 28-án kelt, Megvédjük a keresztény oktatás szabadságát a Pázmányon! című petíciójában.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”