Napfény és rettegés - The Flaming Lips: The Terror

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. április 29.

Zene

Karrierjének kb. harminc éve alatt a Flaming Lipsnek sikerült közös nevezőre hoznia az Arthur király legendáját szürreális jégrevübe komponáló Rick Wakemant a Butthole Surfers avant-punk kabaréjával, a hetvenes évek szintiszignál-virtuózainak monumentális lézershow-műsorait a Muppet Show eszeveszetten cuki infantilizmusával - hogy végül aztán az egészet kilője az űrbe, vagy valami más olyan helyre, ahová tényleg csak a kiválasztottak juthatnak el. A zenekar eddigi nagyjából 375 különböző kiadványán játszott már LSD-vel kevert punkrockot, szedett-vedett, dalközpontú indie-rockot, ambiciózus szimfonikus popot, Beach Boys ihlette napfényes és/vagy mélabús slágereket, németes hatású kísérleti rockzenét, szörnyű ipari zajt, simán hallgathatatlan, ám rendkívül szórakoztató hülyeségeket, kb. egymillió feldolgozást, gondosan komponált progrockot és lebilincselően összevissza káoszt, meg mindezt egyszerre.


 

A mindezeket összetartó, illetve az együttest működtető legfőbb erő pedig egyrészt a szivárvány minden színében pompázó, a hallgatót azonnal beszippantó pszichedélia, másrészt pedig a minduntalan visszatérő, a figyelmet folyamatosan fenntartó kérdés: mi is lesz a következő húzás? Ami teljesen jogos egy olyan zenekar esetében, amely fellépett a Beverly Hills 90210-ben, majd később kereskedelmi öngyilkosságot követett el egy olyan albummal, amit egyszerre négy különböző cédén lehetett csak lejátszani, hogy aztán a XXI. század egyik legfontosabb, többszörös Grammy-díjas rockegyütteseként térjen vissza; mindeközben dolgozott már többek közt a plázapophercegnő Ke$hával és a brutális zajrockban utazó Lightning Bolt duóval (és még egy seregnyi más előadóval); készített filmzenét a pusztakezes horgászatot bemutató dokumentumfilmhez; olyan EP-t jelentetett meg, amit egy gumicukorból készült embrióból kellett kienni; és olyan szemkápráztató és valószínűtlen élő show-t csinál, amit senki más.

Bár a Flaming Lips világában soha nem volt markáns határvonal az ún. komoly művészi teljesítmény és a novelty között, azért az utolsó rendes soralbum, a 2009-es Embryonic óta mintha inkább az utóbbi felé billent volna a mérleg nyelve; kicsit több volt már a sztárközreműködő, mint az élvezhető produkció. Idén aztán csak összejött egy normális nagylemez is, ami címéhez méltóan talán a legsötétebb, legnyomasztóbb mind közül, és amelyhez a frontember Wayne Coyne szomorú válása szolgáltat némi érzelmi kulisszát az életrajzi elemekre érzékeny hallgatónak. A tagok a Suicide, a Silver Apples és a Popol Vuh hatását emlegetik, amivel jelentősen megkönnyítik a kritikus dolgát: tényleg van az egésznek valami rideg, baljós, protoindusztriális hangulata a hűvösen kattogó dobgépekkel, a legtöbbször drone-ba hajló, elnyújtott szinti (gitár?)hangokkal, zajokkal, és Coyne jellegzetesen magas és hamiskás hangja is mintha a síron túlról szólna. A dalszerkezetek sem olyan hívogatóan pszichedelikusak, inkább repetitívek, rendre magukba fordulóak, és mégis: amikor néhány percre előbukkan a napfény (mert előbukkan, csak oda kell figyelni), akkor az ember hajlamos úgy érezni, hogy ennél lélekemelőbb dolgot még soha nem hallott.

Warner, 2013


Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.