Volt vajon verekedés, pisztollyal fenyegetőzés? Előkerült a lánc meg a pillangókés? Melyik kokaintól vicsorgó, fékezhetetlen rockisten fejelte le először a másikat? Hát, én a magam részéről leginkább arra tippelnék, hogy a helyzet alighanem egy drámai, utolsó vérig tartó Ki nevet a végén-partiig eszkalálódott.
Az viszont biztos, hogy a zenekar első három lemezén basszusgitározó Barlow, miután dalszerzői ambícióit rendre letörte a zenekarvezető Mascis nyomasztó egója, kikerült a Dinosaur Jr.-ból, és a továbbiakban az addig csak diktafonos, hálószobai hobbiprojektként működő Sebadoh-ra koncentrált. A zenekar aztán a kilencvenes évek első felében gyakorlatilag minden évben megjelentetett egy-egy kitűnő nagylemezt vagy EP-t, amelyek közül tényleg igen nehéz választani; a kanonizált remekmű a 91-es III, de a legerősebb dalok talán a három évvel későbbi Bakesale-en találhatóak. Fontos még, hogy a Dinosaur Jr.-ral szemben a Sebadoh soha nem volt egyfejű zenekar, hiszen Barlow rendszerint elsőrangú dalszerzőkkel (Jason Loewenstein, Eric Gaffney) vette körül magát. Ami pedig igazán érdekessé tette a zenekart, az a lemezek nagyfokú változatossága: Nick Drake torokszorító, halk szavú lírája váltakozott a Hüsker Dü szuperszonikus zajmasszájával, holdkóros slackerhimnuszra dühös hardcore kalapálás érkezett, perfekt popszám után pedig lehetőleg valami fülsértő, sistergő recsegés a diktafonból, míg az elvarázsolt, pszichedelikus folk-pop mellett nagyszerűen megfért a már-már sludge-ba hajló fűrészelés és a lármás gitárgyilkolás. Bár a hangzás az évek során tisztult valamelyest, azért a rádiós játszást kizáró lo-fi jelleg egészen az 1999-es, a korábbiaknál valamelyest polírozottabb nagylemezig megmaradt. A zenekar aztán a nullás évek nagy részében nem működött, majd Barlow 2005-ben előbb újra összeborult Mascisszel, pár évvel később pedig, noha csak takaréklángon, de újra elkezdett mozgolódni a Sebadoh is, most pedig itt az új lemez, igaz, ezúttal a notórius ki-be járkáló Gaffney nélkül.
A Defend Yourself tisztességes comeback, és egy igazi, puritán indie rock lemez, ami a megszólalás alapján készülhetett volna akár '91 és '93 között valamikor, ugyanakkor az is hallatszik rajta (legkésőbb az americanás Can't Dependnél), hogy ezt középkorú urak csinálták, és, ugye, '91 és '93 között középkorú urak viszonylag ritkán csináltak ilyen hangzású lemezeket. Punkos lo-fi zajongást és kórusban kiabálást csak nyomokban tartalmaz, és az igazán szívbemarkoló darabok is hiányoznak, viszont cserébe bosszantó öreg rockerklisék sincsenek, azaz vonósok, szintik vagy kényszeres igazodás a kettővel ezelőtti divathoz. Szóval a végeredmény egy kiegyensúlyozott, izgalommentes, semennyire sem aktuális és nagyon fülbemászó album lett, ami tetszeni fog mindenkinek, aki már elmúlt harminc, és fogalma sincs arról, hogy mi az a brostep.
Domino/Neon Music, 2013
