Lemez

Tisztességes, puritán

Sebadoh: Defend Yourself

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. november 3.

Zene

Az milyen lehetett, mikor a folyamatosan összetört szívű, a magányos vesztes szerepét rendkívüli hitelességgel alakító Lou Barlow és a már huszonöt éve is nyugtatókon élő, leszedált, motyogó öregaszszonyként festő J. Mascis valamikor a nyolcvanas évek végén, nem sokkal a Dinosaur Jr. Bug lemezének megjelenése után halálosan összeveszett?

Volt vajon verekedés, pisztollyal fenyegetőzés? Előkerült a lánc meg a pillangókés? Melyik kokaintól vicsorgó, fékezhetetlen rockisten fejelte le először a másikat? Hát, én a magam részéről leginkább arra tippelnék, hogy a helyzet alighanem egy drámai, utolsó vérig tartó Ki nevet a végén-partiig eszkalálódott.

Az viszont biztos, hogy a zenekar első három lemezén basszusgitározó Barlow, miután dalszerzői ambícióit rendre letörte a zenekarvezető Mascis nyomasztó egója, kikerült a Dinosaur Jr.-ból, és a továbbiakban az addig csak diktafonos, hálószobai hobbiprojektként működő Sebadoh-ra koncentrált. A zenekar aztán a kilencvenes évek első felében gyakorlatilag minden évben megjelentetett egy-egy kitűnő nagylemezt vagy EP-t, amelyek közül tényleg igen nehéz választani; a kanonizált remekmű a 91-es III, de a legerősebb dalok talán a három évvel későbbi Bakesale-en találhatóak. Fontos még, hogy a Dinosaur Jr.-ral szemben a Sebadoh soha nem volt egyfejű zenekar, hiszen Barlow rendszerint elsőrangú dalszerzőkkel (Jason Loewenstein, Eric Gaffney) vette körül magát. Ami pedig igazán érdekessé tette a zenekart, az a lemezek nagyfokú változatossága: Nick Drake torokszorító, halk szavú lírája váltakozott a Hüsker Dü szuperszonikus zajmasszájával, holdkóros slackerhimnuszra dühös hardcore kalapálás érkezett, perfekt popszám után pedig lehetőleg valami fülsértő, sistergő recsegés a diktafonból, míg az elvarázsolt, pszichedelikus folk-pop mellett nagyszerűen megfért a már-már sludge-ba hajló fűrészelés és a lármás gitárgyilkolás. Bár a hangzás az évek során tisztult valamelyest, azért a rádiós játszást kizáró lo-fi jelleg egészen az 1999-es, a korábbiaknál valamelyest polírozottabb nagylemezig megmaradt. A zenekar aztán a nullás évek nagy részében nem működött, majd Barlow 2005-ben előbb újra összeborult Mascisszel, pár évvel később pedig, noha csak takaréklángon, de újra elkezdett mozgolódni a Sebadoh is, most pedig itt az új lemez, igaz, ezúttal a notórius ki-be járkáló Gaffney nélkül.

A Defend Yourself tisztességes comeback, és egy igazi, puritán indie rock lemez, ami a megszólalás alapján készülhetett volna akár '91 és '93 között valamikor, ugyanakkor az is hallatszik rajta (legkésőbb az americanás Can't Dependnél), hogy ezt középkorú urak csinálták, és, ugye, '91 és '93 között középkorú urak viszonylag ritkán csináltak ilyen hangzású lemezeket. Punkos lo-fi zajongást és kórusban kiabálást csak nyomokban tartalmaz, és az igazán szívbemarkoló darabok is hiányoznak, viszont cserébe bosszantó öreg rockerklisék sincsenek, azaz vonósok, szintik vagy kényszeres igazodás a kettővel ezelőtti divathoz. Szóval a végeredmény egy kiegyensúlyozott, izgalommentes, semennyire sem aktuális és nagyon fülbemászó album lett, ami tetszeni fog mindenkinek, aki már elmúlt harminc, és fogalma sincs arról, hogy mi az a brostep.

Domino/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.