Noha a zenekart az évtized elején-közepén mérsékelt erővel dúló, részint a Ponyvaregény sikerének is köszönhető szörfrevival dobta a felszínre, kísérletező kedve és jelentősége, meg úgy egyáltalán, az egész produkció mögött húzódó víziója rendre túlmutatott a pályatársakén, illetve magán a legendásan purista szörfrockon. Így a végeredmény legalább annyira emlékeztetett a Residents különutas artrockjára, mint Dick Dale-re. A pazar művészneveket viselő, ám igen titokzatos és gyakorlatilag tetszőlegesen le- és összecserélhető, sőt klónozható tagok, az elsöprő erejű, látványos külsőségeket (szkafanderektől a felfújható rakétákon át a régi sci-fiket vetítő tévékig) felvonultató fellépések és a lemezről lemezre egyre experimentálisabb, a nosztalgiával és az anakronizmusokkal szellemesen játszó csillagközi szörfpunk pedig mind-mind sokat tettek hozzá a zenekar legendájához.
Az MOAM ún. klasszikus felállása három éve, nagy meglepetésre, újra összejött, intenzív koncertezésbe kezdett, és tizenhárom évvel a legutóbbi után idén végre megjelent a többek közt Steve Albini közreműködésével készült nagylemez. A Defcon ennek megfelelően tisztességes (ami itt nem az unalmas szinonimája), inkább a zenekar korai lemezeinek világát idéző, szörfcentrikus, korszerűen és időtlenül megszólaló album, ami vad kísérletezések és féktelen bolondozás helyett inkább az egyenesebb vonalú, néha szokatlanul kemény (sőt: súlyos) rockolásra helyezi a hangsúlyt, sok vokális dallal és kevés szintivel. Talán nem a leglátványosabb comeback, de végig élvezetes, és ha van igazság, akkor a motorik-diszkó-rockos Disintegrate minimum óriási sláger lesz.
Communicating Vessels, 2013
