Lemez

A felszínen fesztelen

Deerhunter: Monomania

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. július 6.

Zene

Bár egy valódi remekművel azért továbbra is adós, az atlantai Deerhunter mégis megérdemelten lett az elmúlt néhány év egyik legfontosabb független gitárzenekara.

A fókuszálatlan zajrock felől induló, majd az évek során kompromisszummentes popzenéig jutó együttesben - noha a gyakran változó kísérő zenészek mellett nagyon fontos alkotóelem a több remek dalt jegyző gitáros, Lockett Pundt (lásd még: Lotus Plaza) is - alapvetően a megszállott dalszerző/hiperaktív frontember Bradford Cox (lásd még: Atlas Sound) véghetetlen egója játssza a főszerepet. A Marfan-szindrómás, nyakigláb Coxot jellegzetesen elrajzolt sziluettje, súlyos testi-lelki problémákról árulkodó ábrázata és megállíthatatlan kreatív rohamai teszik ideális huszonegyedik századi rocksztárrá, és egyúttal biztosítják az indie-hitelességet is, hisz az egyelőre kizárható, hogy milliók rajongjanak egy olyan fiatalemberért, aki percenként ír egy új számot, és aki a legtöbb promófotón úgy néz ki, mintha Richard Ashcroft főszerepet vállalt volna a Sziklák szeme melegmusical-változatában.

Ám a frontember személye egyelőre pont egy fokkal érdekesebb, mint maga a zene. Cox ugyan vitán felül rendkívül tehetséges és termékeny dalszerző (és afféle igazi, hajthatatlan auteur), aki a fullasztó gitárzajban és a pszichedelikus pop útvesztőiben is nagyszerűen eligazodik, ugyanakkor a Deerhunter (és pláne az Atlas Sound) lemezein egyelőre még nem tudott olyan egyenletes teljesítményt nyújtani, mint, mondjuk, a különc bolondból valódi slágergyárossá előlépő Ariel Pink vagy a modern poppunk fárosza, a néhai Jay Reatard. És hát, igen: a tízpontos című Monomania sem az a bizonyos "valódi remekmű" (aminek a lehetősége egyébként még mindig ott van Coxban és segítőtársaiban), hanem egyszerűen csak egy nagyon jó zenekar nagyon jó lemeze, sok pompás dallal és néhány erős töltelékkel. Ugyan a korábban is jellemző pszichedélia és a nagyvonalúan, mondjuk, krautrockosnak nevezhető zenei világ ezúttal is tetten érhető a gyakran szokatlanul ívelő dallammenetekben és repetitív dalszerkezetekben, a zenekarra jellemző nyugtalanító és vad furcsaságok inkább csak sokadszori meghallgatásra sejlenek elő. A felszínen ez ugyanis alapvetően egy fesztelenül (sőt: jókedvűen!) recsegő garázsrocklemez torzított kiabálással és fülbemászó dallamokkal, a műfaj több arcát is felvillantva az apokaliptikus gitárgyilkolástól egészen a Neil Young/Tom Petty-féle öregfiús rockolásig. Az pedig, hogy a legjobb számot, a finom és elvágyódós The Missinget ezúttal a másodhegedűs Pundt hozta, azt mutatja, hogy tényleg komoly lehetőségek vannak még ebben a zenekarban.

4AD/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.