Lemez

A felszínen fesztelen

Deerhunter: Monomania

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. július 6.

Zene

Bár egy valódi remekművel azért továbbra is adós, az atlantai Deerhunter mégis megérdemelten lett az elmúlt néhány év egyik legfontosabb független gitárzenekara.

A fókuszálatlan zajrock felől induló, majd az évek során kompromisszummentes popzenéig jutó együttesben - noha a gyakran változó kísérő zenészek mellett nagyon fontos alkotóelem a több remek dalt jegyző gitáros, Lockett Pundt (lásd még: Lotus Plaza) is - alapvetően a megszállott dalszerző/hiperaktív frontember Bradford Cox (lásd még: Atlas Sound) véghetetlen egója játssza a főszerepet. A Marfan-szindrómás, nyakigláb Coxot jellegzetesen elrajzolt sziluettje, súlyos testi-lelki problémákról árulkodó ábrázata és megállíthatatlan kreatív rohamai teszik ideális huszonegyedik századi rocksztárrá, és egyúttal biztosítják az indie-hitelességet is, hisz az egyelőre kizárható, hogy milliók rajongjanak egy olyan fiatalemberért, aki percenként ír egy új számot, és aki a legtöbb promófotón úgy néz ki, mintha Richard Ashcroft főszerepet vállalt volna a Sziklák szeme melegmusical-változatában.

Ám a frontember személye egyelőre pont egy fokkal érdekesebb, mint maga a zene. Cox ugyan vitán felül rendkívül tehetséges és termékeny dalszerző (és afféle igazi, hajthatatlan auteur), aki a fullasztó gitárzajban és a pszichedelikus pop útvesztőiben is nagyszerűen eligazodik, ugyanakkor a Deerhunter (és pláne az Atlas Sound) lemezein egyelőre még nem tudott olyan egyenletes teljesítményt nyújtani, mint, mondjuk, a különc bolondból valódi slágergyárossá előlépő Ariel Pink vagy a modern poppunk fárosza, a néhai Jay Reatard. És hát, igen: a tízpontos című Monomania sem az a bizonyos "valódi remekmű" (aminek a lehetősége egyébként még mindig ott van Coxban és segítőtársaiban), hanem egyszerűen csak egy nagyon jó zenekar nagyon jó lemeze, sok pompás dallal és néhány erős töltelékkel. Ugyan a korábban is jellemző pszichedélia és a nagyvonalúan, mondjuk, krautrockosnak nevezhető zenei világ ezúttal is tetten érhető a gyakran szokatlanul ívelő dallammenetekben és repetitív dalszerkezetekben, a zenekarra jellemző nyugtalanító és vad furcsaságok inkább csak sokadszori meghallgatásra sejlenek elő. A felszínen ez ugyanis alapvetően egy fesztelenül (sőt: jókedvűen!) recsegő garázsrocklemez torzított kiabálással és fülbemászó dallamokkal, a műfaj több arcát is felvillantva az apokaliptikus gitárgyilkolástól egészen a Neil Young/Tom Petty-féle öregfiús rockolásig. Az pedig, hogy a legjobb számot, a finom és elvágyódós The Missinget ezúttal a másodhegedűs Pundt hozta, azt mutatja, hogy tényleg komoly lehetőségek vannak még ebben a zenekarban.

4AD/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.