Lemez

A felszínen fesztelen

Deerhunter: Monomania

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. július 6.

Zene

Bár egy valódi remekművel azért továbbra is adós, az atlantai Deerhunter mégis megérdemelten lett az elmúlt néhány év egyik legfontosabb független gitárzenekara.

A fókuszálatlan zajrock felől induló, majd az évek során kompromisszummentes popzenéig jutó együttesben - noha a gyakran változó kísérő zenészek mellett nagyon fontos alkotóelem a több remek dalt jegyző gitáros, Lockett Pundt (lásd még: Lotus Plaza) is - alapvetően a megszállott dalszerző/hiperaktív frontember Bradford Cox (lásd még: Atlas Sound) véghetetlen egója játssza a főszerepet. A Marfan-szindrómás, nyakigláb Coxot jellegzetesen elrajzolt sziluettje, súlyos testi-lelki problémákról árulkodó ábrázata és megállíthatatlan kreatív rohamai teszik ideális huszonegyedik századi rocksztárrá, és egyúttal biztosítják az indie-hitelességet is, hisz az egyelőre kizárható, hogy milliók rajongjanak egy olyan fiatalemberért, aki percenként ír egy új számot, és aki a legtöbb promófotón úgy néz ki, mintha Richard Ashcroft főszerepet vállalt volna a Sziklák szeme melegmusical-változatában.

Ám a frontember személye egyelőre pont egy fokkal érdekesebb, mint maga a zene. Cox ugyan vitán felül rendkívül tehetséges és termékeny dalszerző (és afféle igazi, hajthatatlan auteur), aki a fullasztó gitárzajban és a pszichedelikus pop útvesztőiben is nagyszerűen eligazodik, ugyanakkor a Deerhunter (és pláne az Atlas Sound) lemezein egyelőre még nem tudott olyan egyenletes teljesítményt nyújtani, mint, mondjuk, a különc bolondból valódi slágergyárossá előlépő Ariel Pink vagy a modern poppunk fárosza, a néhai Jay Reatard. És hát, igen: a tízpontos című Monomania sem az a bizonyos "valódi remekmű" (aminek a lehetősége egyébként még mindig ott van Coxban és segítőtársaiban), hanem egyszerűen csak egy nagyon jó zenekar nagyon jó lemeze, sok pompás dallal és néhány erős töltelékkel. Ugyan a korábban is jellemző pszichedélia és a nagyvonalúan, mondjuk, krautrockosnak nevezhető zenei világ ezúttal is tetten érhető a gyakran szokatlanul ívelő dallammenetekben és repetitív dalszerkezetekben, a zenekarra jellemző nyugtalanító és vad furcsaságok inkább csak sokadszori meghallgatásra sejlenek elő. A felszínen ez ugyanis alapvetően egy fesztelenül (sőt: jókedvűen!) recsegő garázsrocklemez torzított kiabálással és fülbemászó dallamokkal, a műfaj több arcát is felvillantva az apokaliptikus gitárgyilkolástól egészen a Neil Young/Tom Petty-féle öregfiús rockolásig. Az pedig, hogy a legjobb számot, a finom és elvágyódós The Missinget ezúttal a másodhegedűs Pundt hozta, azt mutatja, hogy tényleg komoly lehetőségek vannak még ebben a zenekarban.

4AD/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Eli Sarabi kiszabadult izraeli túsz: Az antiszemitizmus most még erősebb, mint az elmúlt évtizedek alatt bármikor

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.