Lemez

A felszínen fesztelen

Deerhunter: Monomania

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. július 6.

Zene

Bár egy valódi remekművel azért továbbra is adós, az atlantai Deerhunter mégis megérdemelten lett az elmúlt néhány év egyik legfontosabb független gitárzenekara.

A fókuszálatlan zajrock felől induló, majd az évek során kompromisszummentes popzenéig jutó együttesben - noha a gyakran változó kísérő zenészek mellett nagyon fontos alkotóelem a több remek dalt jegyző gitáros, Lockett Pundt (lásd még: Lotus Plaza) is - alapvetően a megszállott dalszerző/hiperaktív frontember Bradford Cox (lásd még: Atlas Sound) véghetetlen egója játssza a főszerepet. A Marfan-szindrómás, nyakigláb Coxot jellegzetesen elrajzolt sziluettje, súlyos testi-lelki problémákról árulkodó ábrázata és megállíthatatlan kreatív rohamai teszik ideális huszonegyedik századi rocksztárrá, és egyúttal biztosítják az indie-hitelességet is, hisz az egyelőre kizárható, hogy milliók rajongjanak egy olyan fiatalemberért, aki percenként ír egy új számot, és aki a legtöbb promófotón úgy néz ki, mintha Richard Ashcroft főszerepet vállalt volna a Sziklák szeme melegmusical-változatában.

Ám a frontember személye egyelőre pont egy fokkal érdekesebb, mint maga a zene. Cox ugyan vitán felül rendkívül tehetséges és termékeny dalszerző (és afféle igazi, hajthatatlan auteur), aki a fullasztó gitárzajban és a pszichedelikus pop útvesztőiben is nagyszerűen eligazodik, ugyanakkor a Deerhunter (és pláne az Atlas Sound) lemezein egyelőre még nem tudott olyan egyenletes teljesítményt nyújtani, mint, mondjuk, a különc bolondból valódi slágergyárossá előlépő Ariel Pink vagy a modern poppunk fárosza, a néhai Jay Reatard. És hát, igen: a tízpontos című Monomania sem az a bizonyos "valódi remekmű" (aminek a lehetősége egyébként még mindig ott van Coxban és segítőtársaiban), hanem egyszerűen csak egy nagyon jó zenekar nagyon jó lemeze, sok pompás dallal és néhány erős töltelékkel. Ugyan a korábban is jellemző pszichedélia és a nagyvonalúan, mondjuk, krautrockosnak nevezhető zenei világ ezúttal is tetten érhető a gyakran szokatlanul ívelő dallammenetekben és repetitív dalszerkezetekben, a zenekarra jellemző nyugtalanító és vad furcsaságok inkább csak sokadszori meghallgatásra sejlenek elő. A felszínen ez ugyanis alapvetően egy fesztelenül (sőt: jókedvűen!) recsegő garázsrocklemez torzított kiabálással és fülbemászó dallamokkal, a műfaj több arcát is felvillantva az apokaliptikus gitárgyilkolástól egészen a Neil Young/Tom Petty-féle öregfiús rockolásig. Az pedig, hogy a legjobb számot, a finom és elvágyódós The Missinget ezúttal a másodhegedűs Pundt hozta, azt mutatja, hogy tényleg komoly lehetőségek vannak még ebben a zenekarban.

4AD/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.