Lemez

A felszínen fesztelen

Deerhunter: Monomania

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. július 6.

Zene

Bár egy valódi remekművel azért továbbra is adós, az atlantai Deerhunter mégis megérdemelten lett az elmúlt néhány év egyik legfontosabb független gitárzenekara.

A fókuszálatlan zajrock felől induló, majd az évek során kompromisszummentes popzenéig jutó együttesben - noha a gyakran változó kísérő zenészek mellett nagyon fontos alkotóelem a több remek dalt jegyző gitáros, Lockett Pundt (lásd még: Lotus Plaza) is - alapvetően a megszállott dalszerző/hiperaktív frontember Bradford Cox (lásd még: Atlas Sound) véghetetlen egója játssza a főszerepet. A Marfan-szindrómás, nyakigláb Coxot jellegzetesen elrajzolt sziluettje, súlyos testi-lelki problémákról árulkodó ábrázata és megállíthatatlan kreatív rohamai teszik ideális huszonegyedik századi rocksztárrá, és egyúttal biztosítják az indie-hitelességet is, hisz az egyelőre kizárható, hogy milliók rajongjanak egy olyan fiatalemberért, aki percenként ír egy új számot, és aki a legtöbb promófotón úgy néz ki, mintha Richard Ashcroft főszerepet vállalt volna a Sziklák szeme melegmusical-változatában.

Ám a frontember személye egyelőre pont egy fokkal érdekesebb, mint maga a zene. Cox ugyan vitán felül rendkívül tehetséges és termékeny dalszerző (és afféle igazi, hajthatatlan auteur), aki a fullasztó gitárzajban és a pszichedelikus pop útvesztőiben is nagyszerűen eligazodik, ugyanakkor a Deerhunter (és pláne az Atlas Sound) lemezein egyelőre még nem tudott olyan egyenletes teljesítményt nyújtani, mint, mondjuk, a különc bolondból valódi slágergyárossá előlépő Ariel Pink vagy a modern poppunk fárosza, a néhai Jay Reatard. És hát, igen: a tízpontos című Monomania sem az a bizonyos "valódi remekmű" (aminek a lehetősége egyébként még mindig ott van Coxban és segítőtársaiban), hanem egyszerűen csak egy nagyon jó zenekar nagyon jó lemeze, sok pompás dallal és néhány erős töltelékkel. Ugyan a korábban is jellemző pszichedélia és a nagyvonalúan, mondjuk, krautrockosnak nevezhető zenei világ ezúttal is tetten érhető a gyakran szokatlanul ívelő dallammenetekben és repetitív dalszerkezetekben, a zenekarra jellemző nyugtalanító és vad furcsaságok inkább csak sokadszori meghallgatásra sejlenek elő. A felszínen ez ugyanis alapvetően egy fesztelenül (sőt: jókedvűen!) recsegő garázsrocklemez torzított kiabálással és fülbemászó dallamokkal, a műfaj több arcát is felvillantva az apokaliptikus gitárgyilkolástól egészen a Neil Young/Tom Petty-féle öregfiús rockolásig. Az pedig, hogy a legjobb számot, a finom és elvágyódós The Missinget ezúttal a másodhegedűs Pundt hozta, azt mutatja, hogy tényleg komoly lehetőségek vannak még ebben a zenekarban.

4AD/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.