Sziget 2013

A legfessebb

Calexico

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. szeptember 15.

Zene

A múlt héten sem volt Madness-koncert, úgyhogy a Világzenei Nagyszínpadon gyakorlatilag főműsorszámként fellépő (hisz pont a nagyszínpados Blur előtti idősávban vagyunk, ugye), soktagú arizonai Calexico volt alighanem a legjobban öltözött, legfessebb együttes a Sziget idei felhozatalából.

Joey Burns, a rendkívül sármos énekes-gitáros-dalszerző sikerrel alakíthatná valami menő független filmben az isten háta mögött benzinkutat üzemeltető, Sötét Titkokat rejtegető szívtiprót, és részben chicanókból, részben gringókból álló, kizárólag kifogástalan ingekben, visszafogott eleganciával mutatkozó zenekara sem maradt el sokkal mögötte. A nevében egy kaliforniai határvárost, valamint a nevezett két népcsoport gyümölcsöző kulturális kölcsönhatását idéző Calexico alapvetően szofisztikált, gazdagon hangszerelt, felnőtt közönséget célzó alternatív countryt (vagy, ha úgy tetszik, americanát) játszik, miközben valahol a független fehér rockzene, a mariachi-fúvósokkal dúsított, akár rendes táncoltatásra is alkalmas tejano, az intim hangulatú, jellegzetesen amerikai énekes-dalszerző hagyomány, valamint a poros országutas-lerobbant moteles-filmzenés klisék közt lavírozik, többnyire jó ízléssel, erős atmoszférateremtő erővel és sok remek dallal.

A Calexico zenéje nem az a kimondott fesztiváldöngető, azonnal ható fajta, így aztán jócskán akadtak üresjáratok is, azonban a kémia alapvetően mégiscsak működött ezen az estén, a szép számban összegyűlő közönség a finomabban építkező daraboknál áhítatosan figyelt, a latinos részeknél önfeledten táncolt (sokat segített, hogy nemcsak Mexikót, hanem mintha Kubát is több ízben érintette volna a zenekar), a rockosaknál bólogatott és a többi. Illetve az is nyilvánvaló volt, hogy a nevezett panelek mellett a Calexicónak van egy sajátos, jól belakott, hívogató világa, és még az ezerszer elhasznált zenei és nemzetkarakterológiai közhelyeket is olyan műgonddal és odafigyeléssel csiszolgatja, hogy nehéz ezt az egészet nem szeretni (ugyanakkor azt is nehéz elképzelni, hogy valaki, mondjuk, megszállottan rajongjon érte, de ez már más kérdés). A tiszteletteljesen megszólaltatott Alone Again Or-feldolgozás (a Love latinos ízű psych-pop slágere '67-ből) is szervesen illeszkedett a műsorba, úgyhogy igazából a motorikus space rockban újragondolt, eksztatikusan fokozódó Love Will Tear Us Apartig kellett várni, hogy kiderüljön, mennyire jól áll a zenekarnak, mikor ki mer lépni a komfortzónájából; igazán kár, hogy ez nem történik meg gyakrabban, mert igény, az lenne rá.

Világzenei Nagyszínpad, augusztus 9.

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.