Joey Burns, a rendkívül sármos énekes-gitáros-dalszerző sikerrel alakíthatná valami menő független filmben az isten háta mögött benzinkutat üzemeltető, Sötét Titkokat rejtegető szívtiprót, és részben chicanókból, részben gringókból álló, kizárólag kifogástalan ingekben, visszafogott eleganciával mutatkozó zenekara sem maradt el sokkal mögötte. A nevében egy kaliforniai határvárost, valamint a nevezett két népcsoport gyümölcsöző kulturális kölcsönhatását idéző Calexico alapvetően szofisztikált, gazdagon hangszerelt, felnőtt közönséget célzó alternatív countryt (vagy, ha úgy tetszik, americanát) játszik, miközben valahol a független fehér rockzene, a mariachi-fúvósokkal dúsított, akár rendes táncoltatásra is alkalmas tejano, az intim hangulatú, jellegzetesen amerikai énekes-dalszerző hagyomány, valamint a poros országutas-lerobbant moteles-filmzenés klisék közt lavírozik, többnyire jó ízléssel, erős atmoszférateremtő erővel és sok remek dallal.
A Calexico zenéje nem az a kimondott fesztiváldöngető, azonnal ható fajta, így aztán jócskán akadtak üresjáratok is, azonban a kémia alapvetően mégiscsak működött ezen az estén, a szép számban összegyűlő közönség a finomabban építkező daraboknál áhítatosan figyelt, a latinos részeknél önfeledten táncolt (sokat segített, hogy nemcsak Mexikót, hanem mintha Kubát is több ízben érintette volna a zenekar), a rockosaknál bólogatott és a többi. Illetve az is nyilvánvaló volt, hogy a nevezett panelek mellett a Calexicónak van egy sajátos, jól belakott, hívogató világa, és még az ezerszer elhasznált zenei és nemzetkarakterológiai közhelyeket is olyan műgonddal és odafigyeléssel csiszolgatja, hogy nehéz ezt az egészet nem szeretni (ugyanakkor azt is nehéz elképzelni, hogy valaki, mondjuk, megszállottan rajongjon érte, de ez már más kérdés). A tiszteletteljesen megszólaltatott Alone Again Or-feldolgozás (a Love latinos ízű psych-pop slágere '67-ből) is szervesen illeszkedett a műsorba, úgyhogy igazából a motorikus space rockban újragondolt, eksztatikusan fokozódó Love Will Tear Us Apartig kellett várni, hogy kiderüljön, mennyire jól áll a zenekarnak, mikor ki mer lépni a komfortzónájából; igazán kár, hogy ez nem történik meg gyakrabban, mert igény, az lenne rá.
Világzenei Nagyszínpad, augusztus 9.
