Szabó Ádám

A dramaturgiai kása kerülgetése jobb esetben a misztikus/horror sorozatok egyik sarokpontja - mutatni is, titkolni is valamit, ijesztgetni is, meg nem is, megoldani egy-egy rejtélyt, és kreálni száz másikat.

Már az első jelenetekben a képünkbe kapjuk: ölelésekből és csókokból kibontakozó szereplők, szoftpornóba illő combsimítások és évtizedekkel ezelőtt még megbotránkoztatónak számító fehérnemű-kombinációk. Mi lesz itt még? Szentimentális szenvelgés, negyven álságos percig elhúzva.

Hogy a Föld sorsa, de legalábbis az amerikai blockbusteriparé valamilyen fura kölcsönhatásban áll Will Smithszel, az már eddig is nyilvánvaló volt. Csakhogy A Föld után még úgy sem tartogat meglepetést, hogy ezúttal a bolygón már nincs kit vagy mit megmenteni.

A gyereknevelés nehézségei; a szinglilét és a párkapcsolat előnyei és ártalmai; meleg és konzervatív családok békés együttélése - ezek nélkül ma már nem érdemes 20 perc formátumú komédiát, folytatásos vígjátéksorozatot készíteni.

Arra, hogy egy zombik lakta világban is lehet szép az élet, számos filmes példa akad. De olyan mű, amiben mindkét fél élvezi az együttlétet, kétségkívül ritkábban kerül elénk; most valami hasonlót próbál bemutatni az Eleven testek.

Mutasd a moteled, megmondom, ki vagy - nincs, ami jobban jellemezne egy települést, mint a kocsmával egybekötött városszéli szállója. Természetesen akad egy hasonló Banshee városában is - ebbe menekül frissen szabadult főhősünk, és nem is szándékozik továbbállni. Pedig baljós előjel akad: a kócerájban a szeme előtt gyilkolják meg a kinevezés előtt álló új seriffet - mire ő felveszi a rendőrfőnök jelvényét, és a bőrébe bújik.

Talán a pingvin a legelhasználtabb "vicces állat"; minden második poénban frakkot hord, táncol, szörföl és vándorol - még David Attenborough-nak sincs több mondanivalója róla. Totyogására, fejmozgatására és tollászkodására valamennyi emberi érzelem, bárminő dramaturgia ráhúzható.

Egy szuperhős szuperképességek nélkül ma már nem fest furcsán, de ha egy ilyen figuráról szóló műnek nincsen markáns főhőse, az elég nagy hátrányt jelent. Márpedig itt nincs: Stephen Amell tipikus eye candy, édesség minden női szemnek, de ezzel ki is merült minden érdeme; milliomos ficsúr figurája Bruce Wayne és Robin Hood keveréke az előbbi tökössége és az utóbbi népmesei bája nélkül.

Parodizálunk egy (al)műfajt, s egyben fejet is hajtunk neki - mindezt úgy, hogy magunk is betagozódunk az adott zsánerbe. Így működött a Ház az erdő mélyén, így működik a ParaNorman is, ráadásul mindkettő a slasherbe néz bele, majd kacsintgat ki mindenfelé.

Tom Cruise imázsának építésén legalább annyian munkálkodnak mostanság, mint a rombolásán - a zászlót mindkét fél előtt maga Cruise viszi.

Az apokalipszis hajnalán kietlen tájakon bandukolni csak valamilyen távoli, talán sosem volt célért, a romlás-remény mezsgyéit érintve illik - ezt mindenki tudja.