Az első pillantásra eredetinek tűnő ötlet - egy zombi szerelemre ébred új áldozata barátnője iránt - szarkasztikus belső monológ közepette formálódik, ám amint eljönne a groteszk és bizarr pillanatok ideje, odalesz a varázs: a léte értelmét kutató élőhalott főhős szórakoztató tépelődései abbamaradnak, s a történet a szokott shakespeare-i mederbe terelődik: a hősszerelmes "R" és párja, Julie együtt küzd az apokalipszis utáni jobb világért.
Mihelyst így kialakulnak a honnan-hova szintű dramaturgiai kérdések, és egy fura élőhalott hétköznapi bajait felváltják az ismerkedés, az óvatos közeledés képei, a sztori is ellaposodik. Mert az Eleven testek akkor szól a legjobban, amikor a világon semmit nem akar. Amikor a szereplők - hozzánk hasonlóan - nem akarnak mást, csak szórakozni. Az ilyen semmiségek közepette sajnos mégis beleütközünk olyan, régi közhelyekbe, mint a "csak akarni kell, és minden elérhető", vagy "a szerelem és Bob Dylan halhatatlan", és ki is lyukadunk oda, ahova a műfaj utolsó eredeti próbálkozása, a Zombieland is elérkezett valaha: az élet apró örömeiig. Jonathan Levin azonban, akinek legutóbbi filmje (Fifti-fifti) pont azért volt zseniális, mert tudta, hol a jó ízlés határa, ezúttal eggyel többet lép a kelleténél: naplementés tanmesévé degradálja szórakoztatóan közepes dolgozatát.
Forgalmazza a Pro Video
