Tom Cruise imázsának építésén legalább annyian munkálkodnak mostanság, mint a rombolásán - a zászlót mindkét fél előtt maga Cruise viszi. Alakuljon akárhogy is, mint atyai hajlékhoz, a Mission Impossible sorozathoz bármikor visszatérhet - legközelebb 2015-ben meg is teszi. Ugyanez a helyzet az akcióműfajjal is: a Jack Reacher épp az M:I-hez hasonló sorozattá kíván válni, és a Lee Child ponyvájából készült film alkalmasnak is látszik rá.
Jack Reachert, az amerikai hadsereg kitűnő és visszavonult növendékét lehetetlen megtalálni - csak akkor és ott bukkan fel, amikor és ahol akar. Most például egy ártatlan embereket lemészároló - egy hasonló esetet a katonaságnál egyszer már megúszó - veterán ügyében van rá szükség, és ő nyomban ott is terem.
A start után egy bírósági film felvezető szakaszához illő kerékvágásban haladunk hamis nyomokkal, összeesküvéssel, ártatlanokkal és ártókkal, majd ahogy a forgatókönyv bűvészkedni kezd a fordulatokkal, úgy farolunk a krimi és az akciófilm utcájába - aztán ezt az oda-vissza utat még bejárjuk párszor. A hirtelen váltásokat jól meg is sínyli a film, a ritmus nem egyszer huppan hatalmasakat, de tán pont az erőszakolt fordulatokat hivatott ellensúlyozni a sűrűn hintett szarkasztikus humor - ami olyan jól működik, hogy még Cruise-ról is elhisszük, hogy van humora. Ráadásul az egyes részek önmagukban is elég jók: a feszültség a helyén van, az akciók pedig az első fékcsikordulástól az utolsó, éppen fül mellett elsuhanó golyóig (meg az azt követő sok másikig) klappolnak. Mi is kéne még?
Forgalmazza a UIP-Duna Film
